A lencse mögött {Befejezett}

1.fejezet:

Sziasztok drága olvasóim! Íme az új sztori amit az Ahol véget ér az út írói utószavában már promóztam. Egyelőre még csak felvezetem a sztorit így az első részekben ne számítsatok túl nagy izgalmakra de a későbbiekben majd több akció várható :) Remélem ez a sztorim is elnyeri tetszéseteket és kapok még pár olyan aranyos kommentett mint az előzőknél :) 

Nem létező bajszom alatt morgolódva bújtattam ki jobb karomat a meleg dunyha alól melyen az apró szőrszálak, a hirtelen hőmérsékletváltozás hatására azonnal vigyázba vágták magukat. Ahhoz már nem volt energiám hogy a fejemet elmozdítsam az eddigi helyéről így vakon csapkodva kíséreltem meg leütni vekkeremet ami kitartóan csörgött éjjeliszekrényemen. Körülbelül 20 sikertelen ütés után a kezem már sajgott a fejemmel egyetemben majd a kettő mellé társult hasam korgása is ezzel jelezve számomra hogy régen kapott táplálékot. Eme 3 zavaró tényező mellett már lehetetlennek bizonyult hogy nyugodtan vissza térhessek álom földre ezért úgy döntöttem, akkor ideje belekezdeni a napba. Ilyen pocsék ébredés után már előre rettegtem attól hogy milyen borzalmakat tartogatnak számomra az előttem álló hosszú órák.

Lassú, komótos mozdulatokkal felemeltem szemhájaimat majd egy türelmetlen mozdulattal félre söpörtem arcomba logó tincseimet így rálátást nyerve digitális órámra.

Ahogy tudatosult bennem hogy pontosan hány órát írunk, egy szempillantás alatt szökött ki minden álmosság szervezetemből, az agyamban felcsendültek a vészharangok és szerteszét ágazó gondolataim között egyedül egy volt kristálytiszta: elfogok késni!

Szélsebes mozdulatokkal rúgtam le magamról puha takarómat és meglepve tapasztaltam hogy tegnap este utcai ruhában nyomott el az álom. Öltözékemet meglátva aztán elkerülhetetlenné vált hogy ellepjenek a tegnap este emlékei így fejembe filmként pergő emlékképekkel és szemeim előtt könnyfátyollal lépkedtem be fürdőszobámba ahol egy vörös szemű, kócos, lefolyt sminkű lány látványa tárult elém mikor belenéztem a mosdó feletti tükörbe.

Undorítóan festek, nem csoda hogy Daniel kidobott! – állapítottam meg keserűen, a név hatására könnycsatornáim azonnal aktivizálták magukat és lefolyt sminkemet még tovább mosták. Hüppögve, könnyeimet nyeldesve hajoltam be a mosdókagylóba majd tenyereimet vízzel megtöltve, néhányszor bevizeztem arcomat remélve hogy a sminkemmel együtt emlékeim is eltűnnek a lefolyóba. Természetesen, minden reményem ellenére, ez nem történt meg, viszont a tény miszerint már nem néztem ki úgy mint egy élőhalott biztatóan hatott a béka segge alatt ülő hangulatomra.

Visszakocogtam szobámba, meg se állva szekrényemig melyből előhúztam egy fekete farmert és egy fehér inget egy tiszta fehérnemű szett társaságában majd sebesen átcseréltem outfittemet. A koszosat csupán hanyagul az ágyamra dobáltam, az így keletkezett kupi pont kontrasztban állt a bevetetlen ágyam látványával.

Kirohantam a konyhába, a konnektorba gyorsan bedugtam a pirítót majd két kenyeret helyeztem a kis nyílásokba aztán lehúztam az oldalsó kart így üzembe helyezve a masinát. Míg a kenyerek sültek vissza szökdeltem a fürdőbe és felkentem arcomra egy adagnyi sminket ám a karikás szemeimen még a márkás csodaszerek se tudtak segíteni. Keserűen vettem hát tudomásul hogy ilyen állapotban kell végig dolgoznom a napot és tűrnöm kollégáim tapintatlan „mi történt?" kérdéseit. Aki egy kicsit is ismerem, tudja, hogy az ilyen kérdéssekkel ahelyett hogy segítenének inkább felidegesítenek. Aztán persze nekem kell a bocsánatukért esedeznem amiért rájuk kiabáltam.

A szépítkezést követően visszabaktattam a konyhába és feltettem forrni egy fél kannányi kávét közben fél szemmel végig az órát lesve melyen a mutató hihetetlen gyorsasággal közeledett a 8-hoz. Az időponthoz amikor majd kedves főnököm elém áll közölve hogy holnap már ne fáradjak azzal hogy bemegyek dolgozni. Hacsak nem történik valami csoda és be nem érek időbe a munkahelyemre.

Időközben kész lettek a kenyerek így azokat rágcsálva rángattam magamra cipőmet, rohantam be szobámba táskámért és blézeremért majd vissza tértem a kiindulási pontra. A kész kávét kitöltöttem a termoszomba ezt követően az összes cuccomat kezembe kapva kirobogtam a lakásból. A folyosó végéről még visszarohantam hogy kihúzzam a konnektorból az elektromos eszközöket ezzel megakadályozva egy varázslatos tűzesetet aztán másodszorra már az ajtót se felejtettem el bezárni így végre folytatathattam az utamat kifelé az épületből.

Az utcára érve bevágódtam az útszélén parkoló taxik egyikébe, lihegve bediktáltam a címet aztán hátradőltem az ülésen miközben kedvesen megfenyegettem sofőrömet miszerint ha 8-ig nem érünk oda az épület elé megszabadítom a nemi szervétől. A pasas ezután nem is próbálkozott beszélgetésbe elegyedni velem, fülét-farkát behúzva, kötelességtudóan nyomta a gázpedált.

A taxi fék csikorgatva farolt be az épülettől egy távolabb eső szabad parkolóhelyre miközben én már ugrásra készen állva kipattantam a kocsiból majd egy sietős köszönömöt oda dobva a sofőr markába nyomtam egy bankjegyet és a következő pillanatban már a tőlem telhető leggyorsabb sebességre kapcsolva robogtam a bejárat felé. Pontban 7 óra 59 perckor estem be a stúdió előcsarnokába, zilált külsővel, fekete karikás szemekkel, kitűrt inggel, kócos hajjal. Annak ellenére hogy reggel azzal az elhatározással kezdtem neki a sminkkelésnek hogy addig kenem magamra a különböző szereket míg normális külsőt nem varázsolok magamnak, most, fél órával az említett eset után, pont úgy festettem mintha egy percet se foglalkoztam volna a külsőmmel. Tehát az egész tortúra teljesen feleslegesnek bizonyult.

- Vicky! – kiáltotta egy már jól ismert hang a következő pillanatban pedig főnököm, Maria szökkent oda mellém a tőle megszokott makulátlan külsejével ezzel elérve hogy én mellette még szánalmasabban fessek madárfészek szerű frizurámmal. – Csúszás van! Brett már a stúdióban vár és nagyon türelmetlen – tájékoztatott a pillanatnyi helyzetről felettesem miközben elindultunk a szürke folyosón a stúdió irányába ám mielőtt beléphettünk volna a célunkat jelentő helyiségbe mely ajtaja mögött az a bizonyos Brett várakozott akiről fogalmam se volt kicsoda, Maria megfogta vállaimat és egy határozott mozdulattal szembe fordított magával aztán fintorogva végig mért. – Menj, szedd rendbe magadat, így nem kerülhetsz Brett szeme elé! Átment rajtad egy kamion vagy mifene? – az utolsó kérdést csak úgy, kutyafuttába dobta nekem oda, tudtam, hogy valójában nem érdekli a válaszom így nem is fárasztottam magam azzal hogy felvázoljam neki szörnyű kinézetem okát, helyette inkább a legközelebbi mosdó felé vettem az irányt.

Mialatt a saját tükörképemmel szemezgettem, jobb híján ujjaimmal rendezgetve tincseimet, egyre csak azon gondolkoztam, ki a fene lehet az a Brett akit Maria folyamatosan emleget? Nyilván egy újabb elkényeztetett celeb fiúcska aki túl sokat képzel magáról de az ő esetükben Maria még sose viselkedett így. Mintha egyenesen az elnök várakozna a stúdió vászna előtt. Szóval, akárkit is takar a Brett név, valamivel többet tud mint az eddigi pácienseim hiszen az, hogy Maria-t ennyire feltudta tüzelni, már alapból elég ok arra hogy elnyerje elismerésemet.

A küzdelmet feladva dobtam vállamra táskámat majd a mosdó ajtaját kilökve ismét elindultam a stúdiót rejtő ajtó felé és ezúttal be is léptem rajta. Az ajtó túloldalán a megszokott látvány fogadott. Zúgó gépek, a reflektorokat tesztelő munkások, a díszlet elemit cipelő dolgozók és a káosz közepén, akár egy zenekar karmestere, ott ácsorgott Maria és rendíthetetlenül osztogatta az utasításokat szorgos hangyáinak.

Valami mégis eltért az átlagtól, egész pontosan inkább valaki. Egy 25 év körüli fiatal férfi aki ott állt főnököm jobbján és arcán szórakozott mosollyal figyelte ahogy felettesem ugráltatja a beosztottjait. Laza testtartásból már első pillantásra levágtam hogy ő nem dolgozó, akkor meghunyászkodva várná Maria parancsait de őt látszólag abszolút nem érdekelte miről magyaráz neki a mellette álló nő. Akkor már csak egy valaki lehet: a titokzatos Brett.