A lencse mögött {Befejezett}

42.fejezet:

Szép napot mindenkinek! Nincs sok mondanivalóm így nem is húznám sokáig az időt, mindössze szeretném megköszönni azt a 10 kommentet ami az előző részhez érkezett. Mindegyik nagyon jól esett és külön köszönet amiért teljesítettétek a kérésemet és írtatok pár szót :) Ti vagytok a legjobbak. Illetve szeretném megemlíteni hogy már 658-an vagytok ami szintén egy hihetetlen szám. Sose gondoltam volna hogy valaha - bárhol is - ennyien fognak követni. Na, de befogom. Jöjjön a várva várt rész :D 

Csipogás. Valaki szólongat majd rázogatás. Érzékeltem a külvilágot, hallottam a zajokat amik körülvettek de csak tompán, mintha a távolból szólnának. Alattam lassan gurult az autó aztán hirtelen megállt.

- Mi van vele? – hasított bele a csendbe a kérdés melynek tulajdonsásának őszinte érdeklődése majdnem annyira meglepett mint a hír, miszerint jövő héten egy olyan városba utazok aminek a nevét csak alig párszor hallottam eddigi életem során. Azt se tudom pontosan hol van, melyik kontinensen, az ország meghatározásával pedig meg se próbálkoztam.

- Talán sokkot kapott – szólalt meg mellőlem egy másik hang ami kétségbeesetten és aggodalmasan hangzott. Jelezni akartam hogy élek, hogy a körülöttem lévők aggodalmát eloszlassam viszont az agyamnak még kellett egy kis idő hogy feldolgozza és megeméssze a kapott információkat illetve egy újraindításra is igényt tartott így mit volt mit tenni, Erica-éknak várnia kellett.

- Vicky! Kérlek, mondj valamit – újabb férfi hang csatlakozott a többi mellé amelynek beazonosítása nem okozott gondot ám a hangjában csengő félelem hallatán jobbnak láttam felrázni magamat a kábulatból mielőtt mentőt hívnak hozzám így megráztam a fejemet aztán finoman megcirógattam a férfias kezet ami a combomon pihent.

- Sajnálom csak kicsit hirtelen ért ez az egész – kezdtem szabadkozva miközben biztatásért könyörögve ránéztem a jobbomon ülő Ericára majd a ballomon mocorgó barátomra aki életjeleim láttán olyan mély és megkönnyebbült sóhajt hallatott hogy lógó hajszálaim meglibbentek füleim mellett.

- Tessék, igyon egy pár kortyot – nyújtott felém egy palack vizet Billy mire én újra megdermedt, ám ezúttal csak néhány másodperc erejéig ugyanis ezt a gesztust még Brett-ből is jobban kinéztem volna mint a menedzserből. Ennek ellenére a torkom áhítozott a folyadékért és mivel ő rendelkezett a nagyobb hatalommal, kételkedve ugyan de elfogadtam a felém kínált frissítőt és a felbontása után pár korty vizet jutottam a nyelőcsövembe. Szinte éreztem ahogy feltámadok hamvaimból.

- Szóval...hol is van ez a bizonyos Budapest? – érdeklődtem bizonytalanul, a város nevet különösen óvatosan kiejtve mivel nem voltam meggyőződve arról hogy helyesen mondom. Már a hangzása alapján is érezhető volt hogy nem Amerikai városról beszélünk mely maga után vonta tényt hogy az utazás során elhagyjuk az államokat amit több mint valószínűleg repülővel fogunk megtenni. Szükségem volt egy újabb hosszú percre hogy megemésszem az újabb tényeket miszerint nem hogy elhagyom a kontinenst de még repülni is fogok, megjegyzem, életembe először. Arról nem is szólva hogy alig 6 napom van arra hogy felkészítsem fizikailag és lelkileg magamat arra hogy x ideig elhagyom a szárazföldet, tehát rá kell bíznom az életemet egy fém dobozra melyet csak a légnyomás és néhány ventilátor tart a levegőben.

A gyomrom bukfencet vetett a repülés puszta gondolatára is így mielőtt az étel távozott volna a szervezetemből, sietősen a számhoz kaptam majd mikor elmúlt a vész, újra meghúztam az üveget.

Eddig sose kényszerültem arra hogy repülő közelébe menjek avagy arra hogy felszálljak egyre így engem is meglepett testem árulkodó reakciója mely egyértelművé tette számomra hogy én bizony félek a repüléstől és nincs az az erő ami felkerget engem egy olyan repülő tömegsírra.

- Európában – felelte lazán Billy aki láthatóan túltette magát a sokkom okozta pánikon viszont fürkésző szemekkel figyelte vajon bepiszkítom e a drága limuzinjának aranyt érő kárpitját. Jellemező. Jobban féltette a kocsiját mint az egészségi állapotomat. Fintorogva könyveltem el magamba hogy a régi, jól ismert Billy visszatért közénk. – Egész pontosan Magyarországon – a pontosítás hallatán a memóriámba temetkeztem és temérdek gimnáziumi emlékem közül igyekeztem felidézni néhány földrajz órát, azon belül is azon információkat amiket erről a bizonyos országról hallottam. Pusztán annyira jutottam hogy valahol Európa közepe felé fekszik illetve hogy Budapest a fővárosa, ezután feladtam és képzeltben felírtam magamnak hogy ha hazaérek, az internet segítségével jobban utána járok a dolgoknak. – Miss. Milton, ön ült már repülőgépen? – érdeklődött Billy óvatosan tapogatózva amelyre válaszom egy határozott, kissé pánikszerű fejrázás volt amibe beleszédültem ezért újra magamba öntöttem egy kisebb adag vizet nyugtatás céljával. Tervem bevált amelynek hála józanul tudtam felelni Billy újabb, az előbbinél is bizonytalanabb stílusban feltett kérdésére – És fél a repüléstől? – már maga a szó is elég volt ahhoz hogy a torkom elszoruljon és a hasam gombócba tekeredjen így már se előttem, se előtte nem volt kérdés mi a válasz. – Ez egy hosszú út lesz – sóhajtotta aztán gondterhelten elengedte magát hagyva hogy háta a bőrülésnek ütközzön. Mintha neki volna megterhelő hogy én félek a repüléstől.

Chris lassú, lusta köröket írt le a hátamon hatalmas tenyerével, Erica pedig jobb kezemet szorongatta miközben Brett szemeiben különös dühvel fürkészte hármasunkat mely furcsa volt de lelkileg túl fáradtnak éreztem magamat ahhoz hogy egy újabb terhet vegyek a vállaimra ezért akaratosan figyelmen kívül hagytam viselkedését, inkább a nyugalmam megőrzésére őszpontosítottam az energiáimat.

- A gép szerdán négy órakor indul – kezdte tárgyilagos hangon Billy, ölében a telefonjával melynek világító képernyőjéről felolvasta az információkat – Chris majd önért megy. A cég magángépével megyünk, teljes inkognitóban, ezért remélem szólnom se kell hogy semmilyen információt ne adjon ki az utazásról – ennél a pontnál keményen Erica szemeibe nézett aki bármiféle rémület nélkül, határozottan állta a pillantását míg Billy rá nem unt és vissza nem fordította tekintetét a telefonjára – Az út várhatóan 10-11 órás lesz így délután 2 és 3 óra között tervezzük az érkezést. A részletes programot és a többit majd ha aktuális lesz. A mostani állás szerint 7 napot maradunk de ez bármikor változhat, attól függ hogy tudunk haladni a forgatással. Az időeltolódás 5 óra ami annyit jelenet, hogy ott 5 órával később van – folytatta közönyös hangon én pedig minden tétel után egyre inkább fehéredtem ám az idővel kapcsolatos adat volt az ahol azt hittem, eldobom az agyam. 5 órával később? Lehetetlennek éreztem azt hogy én mindössze 7 nap alatt hozzá szokjak ilyen mértékű eltolódáshoz. Billy észrevehette a megingásomat ezért gyorsan lezárta a rögtönzött tájékoztatást – azt hiszem ennyi elég mára. A részletes programot és az utazással kapcsolatos további tájékozatókat elküldöm az e-mailjére.

Billy mint általában, akkor is a sarokba szorítás módszerét alkalmazta. Kész tényeket közölt, esélyt se adva visszautasítására, nem mintha alapból nem kötött volna a szerződés, ezáltal, nem volt más lehetőségem mint lenyelni a kikívánkozó rókámat és replikáimat aztán egy határozott, néma bólintással jelezni számára hogy az információk eljutottak az agyamig.