A lencse mögött {Befejezett}

12.fejezet

Sziasztok! Megérkeztem a következő résszel! :) Az elöző fejezethez 3 komment is érkezett melyeknek nagyon örülötem. Nagyon sok boldogság morzsát jelentettek számomra :D Ezen felül szeretnék még egy örömhírrel dicsekedni: átléptük a 180-as határt pontosan 3 emberrel! El se tudom hinni hogy ilyen sokan követtek és olvassátok a történeteimet, csodálatosak vagytok! (ezért megsúgok egy titkot: ha elérjük a 200 feliratkozót, egy kis meglepetéssel kedveskedek nektek) 

Reggel, a teázóba belépve, ahova azért tértem be szokásos reggeli köröm alatt hogy beszerezzek magamnak egy agystimuláló csokoládét, nem tudtam nem észrevenni az asztal közepén fekvő friss újságot, a címlapon a Brett-el közös képünkkel és egy vastag betűtípussal írt szalagcímmel: Brett Stilson következő áldozata? Ugyanaz a kérdő mondat melyet már ismertem Erica jóvoltából.

Már éppen léptem volna oda az asztalhoz hogy beleolvassak a cikkbe ugyanis minden igyekeztem ellenére, nem tudtam meggyőzni magamat arról hogy nem érdekel milyen hazugságokat hordanak össze rólam a sajtóban. Mert nagyon is érdekelt hogy mire készüljek fel, milyen fényben vagyok feltűntetve a köznép előtt.

Ámde cselekvésem közepén társaságom akadt, méghozzá Maria személyében aki cappuccino-ját kortyolgatva, laza természetességgel sétált oda mellém majd bögréje alatt lepillantott a magazinra.

- Kellemesen telt a tegnap délutánod? – hangzott szájából a kérdés gyermekinek ártatlan hangon mire az idegszálaim pattanásig feszültek. Nem! Én ezt nem fogom csinálni! Miért én érzem magam kellemetlenül mikor Brett tehet az egészről?!

- Brett azt mondta hogy beszél az ügynökével aki majd elsimítja az ügyet de szerinte minimum egy pár napig míg mi leszünk a terítéken – hadartam el fáradt, elgyengült hangon mindazt amit Brett ígért illetve mondott nekem tegnap a kocsiban és melynek igaz mivoltában én is mérhetetlenül reménykedtem. Én belőlem aztán nem csinálnak bohócot! Maria vetett rám egy sokatmondó pillantást bögréje felett majd egy hanyag vállrántást követően elhadarta a mai délelőtt programját hogy utána lazán kisétáljon a szobából. Értetlenül szuggeráltam az ajtót mintha attól várnék választ Maria furcsa viselkedésére. Úgy kezelte az egész dolgot mintha kis semmisség volna pedig ő is legalább olyan tájékozott volt a sztárvilágban mint én és minden bizonnyal sejthette hogy milyen következményeket von maga után ha a képem címlapra kerül. Mégse kezdett kiabálásba és rúgott ki páros lábbal az ajtón, vagy ez a nemtörődöm viselkedés ennek az előszele volna? Amint elvégzem a feladataimat magához hívat és utamra bocsát?

Végül gondolataimat szabadságra küldve ledobtam magam a kanapéra és az újságot a kezembe kapva, remegő újakkal a megfelelő oldalra lapoztam ahol aztán szembetaláltam magam egy homályos, erősen pixeles, nagy valószínűséggel egy telefonnal készített kép felnagyított változatával. A nagyobbik kép még a Blue Line előtt készült, éppen azt a pillanatot kapta el az önkéntes paparazzi mikor Brett oda lépett elém ám sajnos a felvétel túl homályos volt ahhoz hogy kivehető legyen az arcomon ülő fintor. A második, az előbbinél kisebb képen az látszott ahogy Brett-el éppen menekülünk az egyre gyülekező tömeg elől míg a harmadik már a zsákutcában készült és annyi látható rajta ahogy átadok Brett-nek egy mobilt. Így külső szemmel nézve valóban sok mindent bele lehet látni a telefonos képbe. Többek közt azt is hogy a saját készülékemet nyomom a kezébe hogy – teszem azt – beleírja a számát. A legutolsó kép volt a legfélreérthetőbb. Egy szerencsés illetőnek sikerült pont azt a pillanatot megörökíteni mikor beszállunk Brett autójába. Én már félig bent voltam a kocsiba míg a fiú ott állt mögöttem és jól láthatóan a fenekemet stírölte. A kis perverz!

A képek átvizsgálást követően a cikk olvasásnak ugrottam neki. Nem lettem okosabb semmivel viszont az megnyugtatott hogy nem egy sarki lánynak vagyok lefestve, leginkább úgy emlegettek mint Brett legújabb áldozata. De a nevem kiszivárgott ahogy az is hogy itt dolgozom fotósként ebből következőleg esélyem se volt arra hogy láthatatlan maradjak. Közismerté váltam, pont mint Brett.

Egy fájdalmas nyögést megeresztve ejtetem vissza az újságot az asztalra aztán elengedve magamat, tehetetlen deszkaként simultam bele a kanapé háttámlájába. Csak egyetlen gondolat kavargott a fejembe: ez kész őrület! Híres lettem méghozzá nem is akárhogy. Én vagyok" Brett Stilson legújabb áldozta" akivel meg akar szökni Kanadába. Mondjuk az felettébb érdekelne hogy honnan szedték a rajongók ezt a Kanadás mesét...

A tegnap szült jóslataim betűre pontosan megvalósultak. Rachel nem hazudtolta meg önmagát, az összes dolgozónak elújságolta hogy mi Brett-el kettesben mulattuk az időt a teázóba – persze ezt a részt gondosan kihagyta hogy mi is történt ott bent pontosan – és meséjét csak alátámasztották a ma reggelt megjelent cikkek. Így történt meg hogy hirtelen én váltam a stúdió legérdekesebb személyévé. Akárhol jártam, mindenütt fürkésző szemekbe botlottam akiknek gazdái távozásom után összesúgtak a hátam mögött. A legkisebb túlzás nélkül az összes dolgozó ember tudott arról hogy összeszűrtem a levet Brett Stilson-al és közösségi ember létükre hosszú eszmecseréket folytattak a témában. Ezek után természetesen meg se kíséreltem úgy tenni mintha nem volna a Brett-el közös képem a legnevesebb pletyka lapok címoldalán, csak hajamat az arcom elé söpörve igyekeztem beleolvadni a falakba és a lehető legkevesebb időt tölteni az emberek között.

A munkát is összecsaptam, hiába futottam neki háromszor is egy-egy kompozíció megörökítésének, képtelen voltam rendesen koncentrálni miközben éreztem a hátamon az égető pillantásokat. Délhez közeledve már kezdtem sajnálni Brett ártatlan édesanyját ugyanis szegényt elég sokszor illettem a sarki lány vulgárisabb változatával, holott tudtam hogy ő nem tehet semmiről. Valószínűleg nem az ő hibája hogy a fia egy egoista, meggondolatlan köcsög.

Fél egyet ütött az óra mikor végre sikerült egy használható fotósorozatot készítenem az aznapi modellemről és elkéretőzve Maria-tól, ebédelni indultam. A gondolataim össze-vissza repkedtek fejembe így nem is figyeltem merre megyek, csak a rutin vitt előre.

Akkor kezdett derengeni mekkora hibát is követtem el mikor meghallottam egy túlontúl ismerős csengetést aztán megcsapta az orromat az almás pite és a mosogatószer utánozhatatlan, orrfacsaró egyvelegének szaga. Ám a végső csapást mégse a tudat adta meg miszerint a lábaim pont Daniel munkahelyére vezényeltek hanem az, mikor megláttam Ő magát személyesen a pulton könyökölve, ahogy éppen egy lánnyal flörtöl. Nincs 2 napja hogy szakítottunk 3 év együttlét után melyből az utolsó évet már közös lakásban töltöttünk el, de ő már egy idegen lánynak teszi a szépet. Ahogy tüzesebben is megvizsgáltam párosukat, könnyek szöktek a szemembe és a felismerés kegyetlenül arcon csapott: az ott az én helyem!

Éreztem ahogy a fájdalom elkapja lábamat és a mélybe ránt, láttam ahogy a fejem felett összecsapnak a hullámok és váratlanul légszomj fogott el. A könnyeim kiszabadultak könnycsatornáimból és lassan peregtek végig arcomon miközben szemeim a boldog párosra tapadtak. A tudatalattim hiába piszkált kitartóan azzal, hogy forduljak meg, menjek ki az ajtón és vissza se nézzek, lábaim és tekintetem egy centit se mozdultak. Szoborrá dermedtem ott a NetCafé ajtajában és már csak idő kérdése volt hogy Daniel a kurvájával mikor fedezik fel a jelenlétem.

Összeomlásomat a telefonom csörgésének hangja szakított félbe mire én öntudatlanul halásztam ki zsebemből és a hívást fogadva emeltem azt a fülemhez.

- Hallo? – szólaltam meg cérna vékony hangon. És ez volt az a pillanat mikor Daniel izmai megfeszültek és egy öblös nyelést követően, barna szemeit rám vezetette így szemkontaktusba kerülve velem. Ott álltam a kávézó ajtajában, könnyes szemekkel, telefonnal a fülemen míg ő a pult mögött toporgott idegesen markolászva egy konyhai kendőt és néztük egymást, mint akik már évek óta nem találkoztak. Pedig nincs 2 napja hogy ő kisétált a közös lakásunk ajtaján miután bevallotta hogy már nem szeret, ellenben mást nagyon is.

- Vicky! Vicky! Ott vagy? Hallasz?!