A lencse mögött {Befejezett}

8.rész:

Boldog és szeretetben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! (Bocsánat a késéséért, de a tegnapi napom elég forgalmas volt és be kell valjam őszintén, elfeledkeztem arról hogy hoznom kell részt :/ I'm so sorry) 

Egy hosszú pillanatig a biztonságos 3 méter távolságról figyeltük a másikat amit én kihasználva, futva végig mértem. Ugyanazt a ruhát viselte mint amibe a fotózásra érkezett viszont haja jóval kócosabb benyomást keltett és kék szemei is fáradtan csillogtak. Biztos kimerítő lehet ez az életforma. Csak a mai napon 4 helyre kellett mennie – legalábbis ezt állította a fotózáson – melyből az egyik egy több órát igénybe vevő fotózás volt míg a másik egy interjú. Mindig ugyanazok a sablon, unalmas, tapintatlan kérdések amikre néha biztosan szívesen rávágná hogy „mi köze hozzá?" mégse teheti. Mindezeket így végig gondolva egy pillanatra megsajnáltam szegény fiút, aztán vissza emlékeztem a délelőtt tanúsított bunkó, lekezelő viselkedésére melynek következtében egyből elszállt minden együttérzésem.

A Brett felbukkanása hatására megbénult emberek kezdtek felocsúdni a kezdeti döbbenetből és 2 csoportra osztódtak. A kevésbé érdeklődők elsündörögtek mellettünk közben leplezetlenül megbámulva Brett-et – és persze engem is mivel azonnal turista látványossággá avanzsálódtam, pusztán mert ismerem őt – akinek ez minden bizonnyal feltűnt ám nem tanúsított különösebb érdeklődést feléjük, viszont engem frusztrációval töltött el. De ennek a csoportnak képviselő közel se voltak olyan zavaróak mint a másik kör tagjai, akik előkapták telefonjaikat és képek gyártásába kezdtek. A tapintatosabbak selfi-nek álcázott lesi fotókat lőttek rólunk viszont a bátrabbak nem törődve az etikettel, szemérmetlenül az arcunkba tolták a kamerákat.

- Gyere! – vetette oda nekem morcosan egy fáradt sóhajt követően közben fejével az utca túlsó felé biccentve majd válaszomat meg se várva, elindult a kijelölt irányba. Hamar észbe kaptam és hajamat az arcom elé dobva gyorsan utána siettem.

- Hogy bírod te ezt nap mint nap elviselni? Az emberek mindig ilyen tapintatlanok? – kezdtem kérdésekkel bombázni amint beértem őt mely nem bizonyult egyszerű feladatnak ugyanis fürge volt akár a nyúl én pedig már régen kiestem a kondiból.

- Ja, bár vannak köztük normálisak is, de ők vannak kevesebben – felelte közönyösen és mintha egy cseppnyi indulatot is csengett volna hangjában amit tökéletesen megtudtam érteni. Fárasztó lehet hogy egy seregnyi tini lány, paparazzikkal karöltve folyamatosan a nyomodban van és árgus szemmel figyeli minden lépésedet. Én nem tudnék így élni. Nagy szerencse hogy nem is kell sokáig elviselnem ezt a felhajtást körülöttem, átadom Brett-nek a mobilt aztán eltűnök az életéből és ezzel párhuzamosan a párosunkat követő hadsereg is leszáll rólam.

Egy 3-4 utcát már biztosan magunk mögött hagytunk mikor Brett végre hajlandó volt lassabbra venni a tempót én pedig fellélegezhettem. A szervezetem nem volt hozzá szokva ilyen szintű terheléshez és ez a 3 utcányi majdnemfutás rendesen betette neki a kaput. A szívem olyan hevesen vert bordáim között hogy félő volt, szilánkosra töri őket, a homlokomon patakokban csordogált az izzadtság és ahogy éreztem a hónaljam környékén se volt üdítőbb a helyzet.

Kértem egy fél pillanatot a sztárocskától arra hogy összeszedjem magamat melyet mr.nagylelkű készségesen magadott nekem egy türelmetlen szemforgatás közepette. Még ott, az ájulás peremén is muszáj volt megjegyeznem magamba hogy mekkora egy köcsög. Viszont volt ennél nagyobb problémám is, ezért a gondolatmenetet itt félbeszakítva inkább a levegővételre koncentráltam. Térdeimre támaszkodva, mély levegővételekkel igyekeztem rendezni a tüdő kapacitásomat miközben futva letöröltem a homlokomról az oda nem illő folyadék maradványokat.

Bő fél perc elteltével már félig embernek éreztem magamat, a szívem is lassabb ütemre kapcsolt és már nem okozott akkora nehézséget a légzés ezért felegyenesedve jeleztem Brett-nek hogy folytathatjuk az utat. Ő egy suta bólintással nyugtázta le néma szavaimat és kezeit zsebre vágva, ráérős léptekkel elindult a járdán míg én becsatlakoztam mellé.

Miközben az ismeretlen házakat térképeztem fel tekintetemmel – a város ezen részén még alig-alig jártam így szinte új volt minden – két dolog körül forogtak gondolatim: egyrészt azon hogy miért nem raktam el a fényképező gépemet hiszen gyönyörű látványt nyújtott ahogy a nap sugarai visszatükröződtek a viktoriánus koraibeli épületek kissé kopottas üvegtábláiról és meseszerű ábrákat festettek az aszfaltra. Mindenszempontból olyan pillanat amit vétek lenne nem megörökíteni. Beugrott hogy jobb híján lekapom a telefonom béna kamerájával de ahogy belegondoltam a végeredménybe, azonnal elvetettem az ötletet. Nem érné még, a telefonom kamerája nem tudná úgy visszaadni ezt a látványt ahogy megérdemelné.

A másik gondolat síkomon pedig azon filozofálgattam hogy milyen abszurd szituáció hogy én itt sétálgatok a város egyik elrejtettebb negyedében Brett Stilson oldalán miközben egy seregnyi rajongó és újságíró keres minket kétségbeesetten. Ha pár héttel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem hogy Brett Stilson társaságban fogok menekülni egy csapatnyi tini lány kamerái elől, akkor egész biztosan nevetve intem le az illetőt mondván; megörült. Erre tessék, nem pont ez a lehetetlen helyzet valósult meg éppen.

- Itt jobbra – utasított színtelen mégis tekintélyt parancsoló hangon Brett majd letért a betonozott járdáról az említett irányba én meg szó nélkül követtem. Egy rövidebb zsákutcában kötöttünk ki melynek peremén néhány aranyos földszintes épület kapott helyet. Minden csendes volt, csak a közeli főutakról szűrődött be az autók motorjának zúgása illetve az egyik emeletes ház nyitott ablakán át dallamos jazz zene hallatszódott.

Brett megállt velem szembe és egy várakozó pillantást lövellt irányomba. Kellet egy kevés idő ahhoz hogy kapcsoljak, mit is vár tőlem valójában, de amint ez megtörtént, kapkodva emeltem le vállamról táskámat és kezdtem turkálni tartalmában. Használt zsebkendő, toll, névjegykártya, ragtapasz, rúzs. Minden a kezembe akadt hirtelen csak Brett telefonja nem.

- Ugye elhoztad? – vetette oda nekem a kérdést kissé utálatosan. Nem reagáltam gúnyos szavaira, csupán kötelességtudóan kerestem tovább a telefont amiről tudtam hogy a táskámba kell lennie. Mert emlékeztem rá hogy beraktam. Amint befejeztem a vele való társalgást, bedobtam a táskámba és a haza felé út alatt már oda bent pihent, otthon pedig nem vettem ki – miért is tettem volna? – ugyanis mind a 2 órámat felemésztette az hogy emberi külsőt varázsoljak magamnak.

Ilyen gondolatok kavarogtak elmémbe miközben túrtam a táskámat mikor hirtelen ujjaim beleszaladtak a keresett tárgyba amire azonnal rámarkoltam és diadalittas mosollyal emeltem ki tatyómból hogy aztán Brett orra alá dörgölhessem.

- Tessék – nyomtam bele hevesen a kezébe az áhított telefonját – seggfej! – fűztem még hozzá ingerülten ezt követően egy 180 fokos fordulást bemutatva cél irányosan elindultam az utca kijárata felé azzal a céllal hogy egy drámai elviharzással távozzak a helyszínről. Azonban tervem megvalósításban meggátolt egy hétköznapi öltözéket viselő 30-as éveiben járó férfi aki, ahogy érzékelte mire készülök, szemei elé emelte kameráját – igen márkás és drága darab volt – és egyenesen belevakuzott a szemembe.