A lencse mögött {Befejezett}

3.fejezet:

Brett csekély 10 perc múlva tért vissza, pasztell szürke pulcsiban, fekete feszülős farmerben és sportcipőben. Meg kellett vallani, a szakemberek remek munkát végeztek vele, pont úgy festett ahogy elképzeltem, sőt még jobban.

- Tökéletes, remek munkát végeztetek – dicsértem meg őket mikor melléjük értem és átvettem a kis sztárocskát az egyik stylistol. A szakemberek pironkodva fogadták a dicséretet, valami olyasmit motyogtak orruk alatt hogy „csak a munkánkat végeztük" aztán ejtett vállakkal távoztak a stúdióból.

- Elkezdhetnénk végre? Még 3 helyre kell mennem ma – fakadt ki türelmetlenül Brett, hangja tökéletesen tükrözte ingerültségét mely csak még ellenszenvesebbé tette a szemembe. Micsoda egy képmutató alak! Mintha nekem nem volna jobb dolgom egy öntelt, elkényeztetett seggfej pesztrálásnál!

- Fogd be és csináld amit mondunk! Ja, és ne akadályozd a munkámat mert nagyon megbánhatod – suttogtam vészjóslóan a fülébe közben végig tartva a műmosolyt nehogy valaki megneszelje hogy nem az etikett szerint szóltam az „ügyfélhez"

- Hova tűnt az a kedves lány aki Mr.Stilson-nak szólított? – kérdezte nyájasan leutánozva mozdulataimat, ahogy meleg lehelete a bőrömnek csapódott, hideg futott végig a gerincvonalamon és szőrszálaim állásba emelkedtek alkaromon.

- És azok a kedves, szerény hírességek akikkel vita nélkül lehetett dolgozni? – vágtam vissza egy elég gyenge replikával de hirtelen ennyire futotta tőlem, agytekervényeimet túlságosan lefoglalta testem Brett-re való, közel se normális, reakciója. Mintha az eszem és a testem nem volna párhuzamba egymással.

- Ennél jobbra nem telt? – folytatta tovább gyerekes vitánkat miközben végig vágtunk a stúdión, a fehér vászon felé tartva. Szemem sarkából láttam ahogy minden itt dolgozó , akik mellett elhaladtunk, felhagy eddigi tevékenységével és ránk vezeti tekintetét, ahogy intim közelségben társalgunk egymással. Persze ők nem tudhatták hogy éppen éles szócsatát vívunk, illetve azt se hogy majd felrobbanok az elfojtott feszültségtől és legszívesebben kivágnám Brett-et az ablakon mint macskát szarni, csak annyit tudtak amennyit láttak, hogy ajkainkra fagyott mosollyal sugdolózunk akárcsak 2 szerelmes tinédzser. A hasonlat hatására hasam sorra vetette a bukfenceket ezzel elősegítve azt hogy a reggeli kávém a kevésbé gusztusos módon távozzon gyomromból.

- Csak csináld amit mondok és hagyj dolgozni. Minél előbb végzünk, annál kevesebb ideig kell elviselnünk a másikat – világítottam rá a dolog pozitívumára majd eltávolodva tőle beállítottam a helyére hogy utána vissza siethessek kamerámhoz, folytatva a munkát. Most hogy a végleges szettben és megvilágításban láttam ismét előfúrta magát a háttérbe szorított probléma miszerint fogalma sincs milyen módon fogom őt megnevettetni, arról nem is beszélve hogy a dolgot tovább nehezíti a morgós kedve.

- Mr.Stilson – szólítottam meg normális hangon mire ő gúnyos mosollyal ajkain emelte rám tekintetét. Tudtam mi jár a fejében, élvezi hogy ő van hatalmi pozícióban és utáltam ezért, de önmagamnál nem jobban. Miért kell nekem hagynom hogy ő diktáljon az én felségterületemen? Hiszen a stúdió az én királyságom, itt az én szabályaim szerint játszik mindenki, az én szavam a döntő (Maria-t kivéve, ő felettem áll, bárhol is legyünk) Erre megjelenik ez a kis ficsúr és azt gondolja a lábai elé borulok csak mert híres énekes és áll a háta mögött egy párezer, tini lányokból álló rajongósereg. Mert akkor sajnos igaza van. Elég volt egy pillantást vetnem, az örökösen a telefonján lógó Maria-ra, aki szigorú szemekkel követte nyomon minden lépésemet és tudtam, ez nem a megfelelő hely és időpont arra hogy kiálljak a jogaimért. Így hát jó kislány módjára küldtem egy ezer wattos mosolyt főnököm felé, lenyeltem mérgemet majd egy köhögéssel helyre rázva hangomat, szitokáradat helyet csupán ennyit engedtem ki torkomon: - kérnék egy mosolyt – a megszólított fél egy fél pillanat erejéig hezitálva hintázott sarkán kezeit a háta mögé kulcsolva aztán szemei felcsillantak és akkora vicsorgó mosolyt villantott rám hogy megtudtam számolni mind a 32 makulátlanul fehér fogát. Íme az élő példa arra hogy nem minden sztár fogsorába nyúlnak bele photoshop-al, vannak olyan hozzá hasonló példányok akiknek kedvezett a természet. Szemtelen viselkedése láttán akkorát haraptam nyelvembe hogy a vér kiserkent belőle, elöntve az egész szájpadlásomat ezáltal engem köhögő rohamra késztetve. Gyorsan felkaptam a palackozott vizemet az asztalomról és néhány hatalmas kortyot erőltettem le torkomon. Szerencsére a víz nem csak a számat mosta ki hanem a dühömre is jótékony hatást gyakorolt melynek hatására ismét képes voltam anélkül Brett-re nézni hogy ki kaparnám a szemét ezért végre folytathattam a munkát.

- Oké, most kérnek egy normális mosolyt is – kértem higgadtan, minden szót alaposan megfontolva, külön nyomatékot adva a „normális" szónak remélve hogy ügyfelem képes lesz a korának megfelelően viselkedni.

- Ez normális mosoly volt – kontrázott rá szemtelenül, olyan gyermekien ártatlan arccal hogy majdnem megsajnáltam. Ha nem jönne be neki az énekelgetés, simán elmehetne színésznek. A jógán tanult légző gyakorlatokat alkalmazva próbáltam lenyugtatni magamat közben olyan hévvel dörzsölve orrnyergemet hogy bőröm kivörösödött ujjaim alatt ámde minden igyekezet ellenére, idegességem nem akart csökkeni. Soha nem vágytam még annyira arra hogy beolvassak valakinek mint most, a tegnap este történtek és az alváshiány olyan mértékben legyengítette az idegeimet hogy elég volt nekik csak egy apró szikra ahhoz hogy elpatanjanak. És ezt Brett már a legelső szavaival megadta. Mégse tehettem semmit. Megakadályozott a szabályzat és az hogy nem akartam munkanélkülivé válni. Ő volt az ügyfél, az ő ügynöke adja a pénzt és mind tudjuk, hogy ebbe a világba mindig annak van nagyobb hatalma akinél több pénz van. Esetünkben Brett Stilson.

- Mr.Stilson, gondoljon valami viccesre – adtam ki a következő utasítást miközben felgyülemlett mérgemet szegény fényképezőgépemen töltöttem ki mely abban nyilvánult meg hogy úgy szorítottam mintha puszta izomerővel akarnám apró darabokra törni. Brett vonásai meglágyultak, látása elhomályosult, látszott rajta hogy elgondolkozott mire én egy megkönnyebbült sóhajjal helyezkedtem be a kamera mögé hogy a megfelelő pillanatban azonnal exponálhassak viszont Brett még nem unta meg a játékot.

- Nem jut eszembe semmi – vont vállat szendén, olyan hitelesen adta az ártatlan fiúcskát hogy akár el is hittem volna neki hogy valóban nem ugrik be neki hirtelen semmi vicces ámde szája szélében bujkáló pimasz mosoly elrontotta alakítását. Továbbra is az idegeim táncolt még csak nem is sejtve milyen közel vagyok a robbanáshoz melynek ő lesz az áldozata, etikett ide vagy oda.

- Mr.Stilson – fújtattam elfojtott hangon, csak később jöttem rá hogy azzal hogy tudtára adom menyire idegesít csak önmagam alatt vágom a fát de akkor már késő volt visszakozni így hát ugyanabban a stílusban folytattam ahogy elkezdtem makacsul figyelmen kívül hagyva Brett önelégült arcát. Esküszöm egyszer elkapom egy sötét sikátorban és bemosok neki egyet! – határoztam el gondolatban és máris jobban éreztem magam – kérem, ezzel csak a saját idejét vesztegeti. Említette hogy ma még van pár kötelessége, ha nem fejezi be a hülyéskedést, akkor el fog késni – ez az érv már végre hatott. A további feladatinak említésére azonnal megemberelte magát és engedelmes kis diák módjára várta az utasításaimat. Na, ezt már szeretem. – Nevessen! – adtam ki az ukázt mire Brett eleresztett egy erőltetett nevetést amit látva erősen gondolkodóba estem azzal kapcsolatban hogy talán mégse fejezte be az idegeim feszegetését. Az előbbi színészi teljesítményét tekintve biztosan jobb hamis nevetést tud annál a szamár röhögésnél amit most az arcomba vágott. – 2 perc szünet Mr.Stilson – kiáltottam oda neki színtelen hangon majd homlokom gyöngyöző izzadtságot letörölve magamhoz intettem Rachel-t.

- Hívd fel nekem Brett ügynökét. Ide bennfentes segítség kell