Remember☀Hood [Befejezett]

2.6

Némán álltam. Le voltam sokkolva.

-Na mi van? Elfelejtettél beszélni?

-Azt a kurva élet! -Nem tudtam mást mondani.

-Na na na! Olivia, mióta szokás így beszélni?

Az ágyhoz sétáltam, majd leültem rá. A padlót kezdtem bámulni.

-Hogyan?-néztem fel rá.

-Mit hogyan?

-Hogyan jutottál be?

-Rendőr vagyok. Van kulcsom.

Egy aprót bólintottam, ezzel jelezve, hogy megértettem.

-Hogyan?

-Már megint mit hogyan?-forgatta szemét.

-Hogyan kerültél ide?

-Ide sétáltam?!

-De te meghaltál baszdki!-csaptam egyet idegesen az ágyra, ami egy nagyon reccsent, aztán zokogni kezdtem. Eldőltem az ágyon, felhúztam a térdeimet és csak sírtam.

-Hé, nyugi!-Lépett a rácshoz.

-Mi az, hogy nyugi! Azóta nem sírtam, amióta elvileg meghaltál! De nem! Te meg nem vagy itt, csak képzelődöm!-ütögetni kezdtem fejemet, remélve, hogy felébredek ebből az elcseszett álomból.

-Nem bolondúltál meg Olivia. -Könnyes szemekkel meredtem rá. -Én élek. Ez egészen biztos.

-Nem. Nem. Nem. Csak képzelődök. Megőrülök a bezártságtól. De ha már egyszer itt vagy, kérlek csak hagyj békén. Akkor talán eltűnsz.

-Jó.

Leült. Én is így tettem, majd elfeküdtem az ágyon és elaludtam.

Néhány órával később félve nyitottam ki a szemem. Féltem, hogy még mindig itt van. Vagyis nincs. Mert ő nem létezik.

Mocorgást hallottam. Felültem és félelem járta át a testem. Még mindig ott volt és nézett. Tekintete égette a mellkasom.

-Mit akarsz?-suttogtam magam elé, de meghallotta.

-Semmit.

-Akkor miért vagy itt?

-Nem tudom.

-Mit tudsz akkor? Ha? Hogy megőrültem? Kösz, erre magamtól is rájöttem!

-Én élek Olivia. Gyere csak ide!-mondta, majd felállt és a cella elé lépett.

Kicsit hezitálva, de én is közelebb mentem.

-Nézd!- megfogta a kezem és a mellkasához nyomta.-érzed?

-I..igen.

-Én élek Olivia.

-De Calu...

-Nem! Nincs de!- magához rántott és megcsókolt.