Remember☀Hood [Befejezett]

2.8

Amint kimondta lesokkoltam.

-Tényleg Olivia. Még mindig szerelmes vagyok beléd.

-Én ezt nem tudom elhinni. Calum, te nem szeretsz. Ez csak valami elcseszett kandikamera.

-De én...

-Te nem!-üvöltöttem rá.- egyszer végre csöndben maradnál?! Köszönöm.

Hátrálni kezdtem, majd amikor a sarokhoz értem lassan a földre csúsztam és felhúztam térdeimet. Fejemet lehajtottam, de nem sikerült erősnek maradnom. Sírni kezdtem. Megint. Miatta.

Hirtelen felugrott és közel lépett a rácshoz.

-Oli...

-Fogd be!-üvöltöttem rá teljes erőmből.-kérlek, csak menj el.-nyugodtabban beszéltem.

Lehajtotta a fejét és az ajtó felé indult. Még egyszer visszafordult, de csak üveges tekintettel bámultam  rá. Végül egy nagyot sóhajtva kiment.

Megint itt hagyott. Csak most annyi változás volt, hogy én küldtem el. Már kezdem megbánni, de ez volt a helyes döntés. Mindig csak fájdalmat okoz nekem, és én ebből nem kérek. Jobb lesz így. Évekig egyedül lenni egy sötét cellában. Legalább lesz időm gondolkodni. Átgondolni mindent. Az összes fájdalmat, amit ő okozott nekem.

Fejemet megint lehajtottam és újra utat törtek könnyeim. Nem sírtam azóta a nap óta. Amióta elhagyott. És most megint miatta sírok. Az  miatt a szemét miatt. De én szeretem az a szemetet. Még mindig. Mindezek után is. De ő ezt nem tudhatja, mert akkor azt hiszi van esélye. De nincs. Eljátszotta az összes bizalmamat és érzésemet. Fáj, hogy ezt tette. Velem. És most meg itt rinyálok magamnak. Komolyan azt hiszem kezdek megbolondulni. Nemsokára már rózsaszín ugráló fagyikat is látni fogok, vagy mi!?

Miután kicsit lenyugodtam vissza másztam az ágyra és lehunytam a sírástól felduzzadt szemeimet.  Felhúztam a térdeimet  és magzatpózban feküdtem, de álom nem jött a szememre.

Talán tényleg érez még valamit. Talán képes leszek neki megbocsátani.