Remember☀Hood [Befejezett]

2.7

Átadtam magam a szenvedélynek és visszacsókoltam. Olyan jó érzés volt ajkait újra enyéimen érezni. Éppen el akarta mélyíteni, de akkor észbe kaptam és ellöktem magamtól. A földre esett és értelmetlenül nézett rám. Próbáltam érzelem mentesen viselkelkedni. Nehéz volt, hiszen most legszívesebben a nyakába ugránék és addig csókólnám, amíg meg nem fulladok. Egy röpke pillanatig bennem volt ez a gondolat, de elhesegettem. Nem láthatja, hogy még mindig szeretem.

Vissza sétáltam az ágyhoz és leültem rá.

-Mit akarsz Hood?

-Hogy hogy mit akarok?

-Minnek jöttél ide?

-Hogy lássalak.

-Nem vagyok hülye. Ha annyira látni akartál volna, akkor nem haltál volna meg!-kikeltem magamból és üvöltözni kezdtem.- vagy az nem számít? Hogy mindent és mindenkit itt hagytál ezen az elcseszett világon? Az lényegtelen, hisz neked mindent szabad! Tudod miken mentem keresztül?  Miattad!? -Hangom elcsuklott és könnyek gyűltek szemembe, de erős akartam maradni.

-Sajnálom...

-Most ez komoly?  Ennyire tellik, hogy sajnálom? Hogy lehetsz ilyen szánalmas?!

-Én csak...

-Te csak mi? Jót akartál? És ezért eljátszottad, hogy meghaltál?

-Nem akartalak bántani. Ezért tettem.

-Mert ezzel csöppet sem bántottál meg. -Nyugodtabb hangnemre kapcsoltam.- Én szerettelek. De te mindent elrontottál. Minden kis apró érzelmet kiírtottál belőlem. Miattad lettem az aki vagyok. Miattad vagyok most itt.

-De..én...

-Ne mond, hogy csak jót akartál. Ez a világ legrosszabb dumája.

-Oké, akkor most elmondom az egész történetet. Nem terveztem, hogy ezt csinálom. Azok a hónapok voltak a legszebbek, amiket veled töltöttem. Jobb emberré tetté. Jó emberré. Eleinte nagyon jó volt, meg minden, de aztán láttam, hogy kialszik a szikra. Egyre többszőr sírtál. Miattam. És én ezt nem bírtam nézni. Inni kezdtem és csak mégtöbbszőr megbántottalak. Neked nagy terveid voltak. Emlékszem, hogy állatorvos szerettél volna lenni. Egésznap arról ábrándoztál nekem, hogy majd mennyi sérült állaton segítessz. Én ebben támogattalak, de úgy éreztem valójában csak hátráltatlak a céljaid elérésében. Ezt a szüleid is közölték velem. Aznap amikor utoljára találkoztunk tudtam, hogy az az utolsó. Hogy többé nem láthatlak és ez kiborított. Először csak simán leakartam lépni, de tudtam, hogy úgyis megkeresnél. Ezért döntöttem úgy ahogy. Miután elmentem tőletek egyből a repülőtérre mentem és az első géppel el is mentem. Borzasztó volt. Borzasztó volt tudni, hogy miattam szenvedtél, hogy nem mehetek oda és nem ölelhetlek meg, de tudtam, hogy ez a helyes döntés. Mindennap gondoltam rád. Hogy írok egy üzenetet, hogy "hé, nem haltam ám meg! Minden redben! Te hogy vagy?" Az bizarr lett volna. Helyette szenvedtem én is. Rengeteget. Álmatlan esték követték egymást mindennap. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Aztán hónapok teltek és kezdtem hosszászokni a lyukhoz, ami a szívemen tátongott. Ide költöztem és új életet kezdtem. Ügyvéd lettem. Minden simán ment, addig a napig, amíg fel nem bukkantál. Amikor megláttalak a tárgyalóteremben tudtam, hogy csak is te lehetsz. Az én Oliviám. Azóta megint egyfolytában rád gondolok, mert én még mindig szeretlek.