MONSTERS | monsta x

1.fejezet: Rossz útvonal

Másnap reggel izgatottan készülődtem, és másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy végre elhagyhatom börtönömet, és szabad leszek.
Anyáék már nem voltak otthon, mert dolgozniuk kellet, így egyedül mentem el az üres reptérre. Mivel Észak-Korea szinte leszedált területnek számít, senki nem mehet se ki, se be, aki nem rendelkezik engedéllyel. És nekem, Oh Daemin-nek volt ilyen engedélyem.
Az egyetlen repülőgép óriásként tornyosult felém, amint leszálltam a buszról. Sporttáskámat leadtam, és követtem a tömegnek csúfolt kilencfős utasmennyiséget a repülőgép utasterébe.
Tátott szájjal bámultam ki az ablakon, amikor végre felszálltunk. A fehér felhők, amik odalentről mindig szürkének és unalmasnak tűntek, most megteltek színekkel és ábrándokkal. Ha lett volna telefonom vagy fényképezőgépem, bizonyára tucatnyi képet csináltam volna, de így csak emlékeimben tárolhattam el a látványt.
Körübelül félúton az álmosság győzedelmeskedett az izgatottság felett, és elaludtam. Álmomból a kapitány hangja ébresztett.
-Kérem kapcsolják be öveiket, megkezdjük a leszállást - követtem az utasítást, majd unottan az ablak felé fordultam.

És akkor megláttam.

Magas, színes épületek mindenütt, az utcákat emberek ezrei lepték el. Ahonnan jöttem, ott csak a Vezér születésnapi ünnepségén volt ennyi ember az utcán.
Leszálltunk a borzalmasan forgalmas reptéren. Miután a kezembe kaptam a csomagomat, kotorásztam egy kicsit a zsebemben, és előhalásztam a vonatjegyemet. Ezt is az útlevelemben találtam, egy mellékelt üzenettel: A nagynéném nem messze lakik Incheontól, menjek el hozzá.
Mivel pénzem nem volt, így saját lábamon terveztem eljutni a vasútállomásig.
-Elnézést! Elnézést! - léptem oda egy idősebb nőhöz, aki furcsa tekintettel mért végig.
-Segíthetek valamiben? - kérdezte.
-Igen. A vonatállomást keresem...izé...szóval...gyalogosan vagyok - böktem ki, mire a nő szeme kikerekedett.
-Gyalog bizony elég nehéz lesz oda eljutni. Tessék, itt egy térkép, nekem viszont sietnem kell - gyorsan a kezembe nyomta a papírt, és már ott sem volt.
-Köszönöm! - intettem utána. A nagy embertömegben hirtelen azt sem tudtam merre induljak, de valahogy csak eltaláltam a kijelölt célig. Azt hittem lerohad a lábam a helyéről, sosem tettem még meg ekkora távolságokat. De legalább megismerkedtem a hellyel, és láthattam, hogy milyenek itt az emberek. Szimpatikusabb volt, mint ahonnan jöttem.
-Na végre! - rogytam le az állomás egyik kinti padjára, s megvártam, amíg jön a következő vonat. Kis híján levitte a fejemet, olyan gyors volt.
Ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment, szinte alig néhány perc alatt már ott voltam....Szöulban?! De hiszen én nem ide tartottam eredetileg!
-Basszus, most mit csináljak? - tört ki belőlem az elkeseredettség. Még csak délután két óra volt, de én máris eltévedtem. Biztos rossz vonatra szálltam fel.
Ahogy a jókedvem, úgy a napsütéses idő is elszállt, és nagy, szürke felhők lepték el az eget.
-Még csak ez hiányzott - tártam szét a karomat, és elindultam az utcákon, hátha találok egy helyet ahova behúzódhatok. Út közben cseperegni kezdett az eső, szétáztatva a ruhámat és a hajamat. Ráadásul hiába akartam segítséget kérni, senki nem volt olyan kedvében, mindenki sietett. Az emberek nagy része a zaj miatt meg sem hallotta amit mondtam.
Dühösen indultam meg újra az állomás felé, míg az esőcseppek egyre sűrűbben potyogtak az égből. Nekem pedig se kabátom, se esernyőm nem volt.
Így caplattam hát, csurom vizesen, lehajtott fejjel, amikor valaki nekem jött. A hirtelen erőhatástól hátraestem, egyenest bele egy pocsolyába.
-Nem látsz a szemedtől baszki?! - néztem fel a fekete csukja mögé bújt emberre, aki zavarodott mozdulatokkal rántotta ki füléből a fülhallgatóját.
-Oh, bocsi, nem volt szándékos - hajolt le hozzám, nagy kezét felém nyújtva, s kínos mosolyra húzta a száját. Ekkor tárult elém a teljes arca, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Hatalmas, barna szemei kíváncsian csillogtak, fehér haj keretezte keskeny arcát. Egyik furcsán elálló fülében fönt kettő karika, a másikban a fülcimpájába három egyszerű fülbevaló volt szúrva. Telt ajkai szintén vonzották tekintetemet. Karakteres arca volt, annyi szent.
Igyekeztem olyan hűvösen, ahogy csak tudtam, elutasítani a segítő szándékot, majd tenyeremre támaszkodva felpattantam.
-Most már mindegy - morogtam, kikerülve az idegent, de ő utánam kapott.
-Hé, fel sem ismersz? - elég értetlenül nézhettem rá, mert megrázta a fejét.
-Bizonyára nem idevalósi vagy, hagyjuk is. Eltévedtél? - kérdezte.
-Közöd? - erre elnevette magát. Istenem, az a nevetés... Miről beszélsz Daemin, nem is ismered!
-Én csak segíteni szeretnék - mondta. Igazából mi bajom lehet egy kis útbaigazítástól.
Milyen naiv voltam.
-Ami azt illeti igen, eltévedtem. Incheonból indultam a nagynénémhez, fogalmam sincs hogyan kötöttem ki itt - magyaráztam. Most rajta volt a sor, hogy furán nézzen.
-Incheonból csak a nagyvárosokba indul vonat, vidékre nem - felelte, mire homlokon csaptam magam.
-Rendben. Akkor én megyek is, köszi a~~
-Várj! Szimpatikus vagy, úgy döntöttem kisegítelek - ezt úgy mondta, mintha ezért most el kéne ájulnom - Én nem, de az egyik haverom tud vezetni, holnap el tudnánk vinni a nénédhez. Addig nálunk tölthetnéd az éjszakát.
-Arra igazán semmi szükség, nem akarok senki terhére lenni, és még a nevedet sem tudom - tiltakoztam, de a fehér hajú hajthatatlan volt.
-Shin HoSeok, de a Wonho-t jobban szeretem - nyújtotta újra felém tenyerét, megajándékozva engem egy aranyos mosollyal.
-Oh DaeMin - ráztam kezet vele. Miután a formaságokon átestünk, visszatért az eredeti témához.
-Nem leszel teher, sőt, a srácok bírják a társaságot - várjunk csak, srácok? Időm sem volt visszakozni, mert ő már megállított egy taxit, és maga után rángatott az ülésre.
-A szokásos - intett a sofőrnek, mire az morgolódva taposott a gázba.
-Te itt ennyire ismert vagy, vagy mi? - nevettem el magam hitetlenül.
-Áh, csak sokszor utaztam már ezzek a férfival - legyintett, hangja egy kicsit megremegett. Sosem voltam jó emberismerő, de szerintem hazudott. Út közben olyan dolgokról csevegett, hogy mostanában mennyire megváltozott Szöul, és hogy ellepték a külföldiek. Állítása szerint ugyanis a külföldiek kilencven százaléka bunkó paraszt, a maradék meg otthon marad.
-Azért te sem vagy kispályás - gondoltam, de nem akartam megbántani nagypofájú megmentőmet.
-Itt is volnánk - pattant ki a kocsiból, egy kis alamizsnát nyomva a sofőr kezébe, majd felkapta a táskámat és a nagy, velünk szemben álló ház felé lépkedett. Most, hogy hátulról is megszemlélhettem, megállapíthattam, hogy borzasztóan hosszú lábakkal és magas termettel áldotta meg az ég.
Egy apró kulccsal matatott a zárban, aztán ajtót nyitott nekem. Mielőtt bármit is szólhattam volna, számra tapasztotta a kezét, ezzel csendre intve - na meg egy apró szívrohamot okozva.
-Shh! A többiek valószínűleg a nappaliban vannak, megyek szólok nekik. Maradj itt - tátogta, majd lábujjhegyen osonva eltűnt az egyik folyosón.
Bármennyire is kötötte a lelkemre, hogy maradjak ott, elindultam a másik irányba, a konyha felé....