MONSTERS | monsta x

Prológus

Ebben a világban mindenkinek van egy árnyas oldala, amit senki sem ismer. De mi van, ha valakinek a napos oldala marad rejtve a világ elől?

-A nevem Oh Daemin, és sokszoros szabályszegés miatt állok a bíróság elé - mondtam monoton hangon, majd meg is hajoltam. Ha nem tettem volna, már rég halott lennék. A hatalmas termet harminc katona őrizte, akik minden mozdulatomat árgus szemmel figyelték. Fekete fufrum mögül ádáz pillantásokat vetettem rájuk, amiket -ha nem fenyegette volna őket is a halálbüntetés- valószínűleg viszonoztak volna.
A bíró egy hájas ember képében lépett a terembe. Kopasz feje csillogott a gyér lámpák fényében. Nem voltak tanuk, nem voltak ügyvédek a teremben. Csak én, a katonák, meg ez a minden hájjal megkent gazfickó. Ezt korántsem lehetett bíróságnak nevezni.
-Igen, igen. Lássuk csak. Maga inzultálta az utcai rendőröket, több katonánkat is megfenyegette, millió alkalommal törte fel védelmi rendszereinket.... - még folytatta volna, de a szavába vágtam.
-Nem lehetne, hogy arra a részre ugrunk, amikor kimondja az ítéletet? - sürgettettem, mire nem csak egy mérges tekintet, hanem harminc fegyver csöve szegeződött rám.
-Csak egy ötlet volt - szűrtem fogaim között. A bíró folytatta.
-Trágár, ócsároló feliratokkal rágalmazta a Vezért, és a Rendszert..
-Azok mind igazak voltak, és... Folytassa - hajtottam le a fejem. A helyzetemen javítani már úgysem tudok. Lehet hallgatni kellett volna anyámékra. Utólag persze már okos az ember.
-Több alkalommal is megszökött a háziőrizetéből, és végül, de nem utolsó sorban rendbontáshoz toborzott embereket - olvasta fel 'rémtetteimet' egy papírlapról. Ez így most valószínűleg kevésnek hangzik, de nem csak egy alkalommal követtem el ilyeneket.
-Kíván valamit felhozni mentségére? - hülye kérdés, mit tudtam volna felhozni?
-Az emberekért tettem - motyogtam, remélve, hogy nem hallja meg.
-Nem véletlenül akasztották a lakók a 'Szörny' nevet magára, Miss Oh. Ha azt hiszi, itt bárki is szerette magát, akkor téved - léptek kopogása, és egy gúnyos hang törte meg a beállt csendet. A Vezér. Kicsit meglepődtem, mert ritkán mutatkozik emberek előtt, csak a nagy ünnepségeken. Képet készíteni, közzétenni róla szigorúan tilos volt, ezért az emberek nagy része nem is tudta hogy néz ki. Bár hol osztotta volna meg az ember? Észak-Korea internetes világát folyamatosan lenyomozták, ennél az oknál fogva alig volt aki használta.
Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy tilos. Viszont ránézni ránéztem. Barna szemeivel számítóan vizslatott, de nem jött közelebb, megállt a székemtől néhány méternyire. Tudtam, hogy ő maximum bottal merne hozzám nyúlni.
-De ki vagyok én, hogy ne adjak új esélyt az embereknek. Itt van a saját kezem által aláírt útleveled. Becsüld meg - dobta elém az asztalra hanyagul. El sem mertem hinni, amit látok.
-N-nem fognak megölni? - pillantottam fel rá.
-Jelen pillanatban nem engedhetem meg a vérfürdőt, bármennyire is megérdemelnéd. A választások holnap kezdődnek, és jó benyomást kell tennem az emberekben - inkább visszatartottam a csípős megjegyzésem, és remegő kézzel kinyitottam az útlevelet. Benne volt egy egy személyre szóló jegy, egyenesen Incheonba.
-Nem kell hálálkodni. Egy poggyászt vihet magával, pénzt nem vihet ki az országból. Holnap reggel nyolckor indul a gépe - sarkon pördült, és ott hagyott a cikázó gondolataimmal. Nem mertem elhinni, féltem, hogy ez csak egy álom és mindjárt felébredek.
Két katona kíséretében léptem ki az épületből, és egyenest haza vettem az irányt.
-Végre! Teljesült az álmom! - ugráltam a nappaliba, ahol apám ült és olvasott. -Mi történt? - kapta fel a fejét.
-Repülök Dél-Koreába! Hát nem csodálatos? - kiabálásomra anya is leszaladt az emeletről, kezében a kisöcsémmel.
-Mégis megtörtént.... Daemin, téged száműztek az országból - nézett rám könnyes szemekkel.
-Az eszköz mit számít? - vontam meg a vállam. Sosem éreztem magam még ilyen boldognak.
-Mi nem engedünk téged sehova! - tiltakozott apa mérgesen.
-Ki a Vezér szavával szembeszáll, annak halálbüntetés dukál - idéztem szavait, mire felhorkant.
-Nem vagyok erre büszke, lányom.
-Mégis milyen példa ez az öcsédnek? - akadt ki anya. Nem ez az első eset, hogy ezt kérdezi.
-Mikor elhagyom Észak-Koreát, kitörölnek a nyilvántartásból. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna - magyaráztam. Anya sírva borult a nyakamba.
-Az én kicsi lányomat.... Istenem, miért történik ez? - szipogta.
-Anya, huszonegy vagyok, nem gyerek. Itt az ideje, hogy világot lássak - mondtam, majd mielőtt rajtam is erőt vett volna a letargia, felmentem a szobámba pakolni.
Kicsit sem fájt, hogy itt kell hagynom a helyet, ahol eddigi életem leéltem. Nem rendített meg a tudat sem, miszerint száműztek. Lehet, hogy ezért is lett a becenevem 'a Szörny'....

Sziasztok! Ez lett volna következő sztorim bevezetője, remélem tetszett^^ Ha igen, írd meg nekem kommentben a véleményedet, vagy csak vote-olj egyet♥ én mindennek örülök :3