MONSTERS | monsta x

34.fejezet: Pánik

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelem során mindig is voltak olyan zsarnokok és gyilkosok, akik egy ideig legyőzhetetlennek tűntek, de végül mindig elbuktak. Mindig.”

Mahatma Gandhi

WONHO's POV

-Semmi szükség nincs arra, hogy elkísérjetek - morgolódtam, fejem a kocsiablak irányába fordítva. Mind a hatan eljöttek; bíztam benne, hogy ez a jövőben nem lesz így.
-Muszáj, hogy megelőzzük az esetleges kóborlásaidat - bökött vállon Minhyuk, mire mérgesen arrébb húzódtam.

Nem akartam, hogy megérintsenek. Nem érdemlem meg.

-Minhyuk, hagyd - szólt az idősebbre Hyungwon nyugodt, rezdületlen hangon. Nem értettem, hogy képes a tegnapi jelenetem után egy légtérben létezni velem. Elég erősen elszaladt velem a ló aznap, mintha nem is én irányítottam volna a testem.

Hanem a fájdalom.

-Bocsi - sóhajtotta szomorúan Minhyuk, majd még egy kísérletet tett a szemkontaktus létrehozására.

Ugyanígy kerestem én is anyám tekintetét azon a napon...

Félénken, mint az otthonról elhajtott kutya, úgy mentem haza, hogy összeszedjem a cuccaimat. Rettegtem a gondolattól, hogy újra veszekedni fogunk.
Békésen akartam távozni.
Anya szokásosan a konyhában ült, az egyetlen ép széken. Rám se nézett, csak az újságot bújta.
-Szia - túrtam bele kínosan a hajamba, és mivel nem csak pillantásra, hanem szóra sem méltatott, elcsoszogtam a szobámig.
Az összes holmim eltűnt.
-Mi a..?! - visszarohantam anyához, és mérgesen az asztalra csaptam.
-Hova lettek a ruháim, a könyveim, a laptopom, az életem? - kértem számon, nem éppen tisztelettudó hangnemben. Anya higgadtan felelt.
-Kidobtam.
-De miért?! - tártam szét a karom hitetlenül.
-Úgy sincsen már rájuk szükséged, az ügynökség a seggeteket is kinyalja! - horkant fel.
-Ez nem igaz! Tudod milyen keményen dolgoztunk a sikerért?! - akadtam ki, miközben fel-alá mászkáltam azon a max hat négyzetméteren.
-Felhúztad a pólódat, tudom! - felelte vehemensen.
-Nem hiszem el, hogy a saját anyám ilyet mond! Mi lett a támogatással?
-Az már akkor a semmibe veszett, mikor apád itt hagyott minket miattad! - kiáltott fel, majd idegesen a tenyerébe temette arcát.
Én csak álltam előtte, a vérem megfagyott mondatától. Reménykedtem benne, hogy ezt csak mérgében mondta, és nem gondolta komolyan.
Eleget ostoroztam magam apa miatt így is.
-Tessék, kimondtam! Miattad hagyott itt minket, mert szégyelt téged és a hülye hóbortodat! Próbáltam visszatartani, de hajthatatlan volt - kezdett üvöltözni újra, de ez nem volt neki elég. Nem taposott meg eléggé az elmúlt hetekben.
-Anya, ezt te se~
-De! Miattad történt minden, te szörnyeteg! - ez volt az utolsó hozzám vágott mondata. Nem hallgattam tovább, sírva lerohantam a földszintre, pont úgy, mint néhány nappal ezelőtt.
De most a szívem landolt a kukában.

-Megérkeztünk - lökte ki az ajtót Kihyun, mi pedig sorban kiszálltunk az apró épület előtt.
-Érted jövük egy óra múlva - közölte Shownu, majd egy csoportos ölelésbe vontak.

Nem érdemeltem meg.

Látva unott és kedvtelen fejemet, Hyungwon bátorítón megsimította alkarom.
-Minden rendben lesz. Meg fogsz gyógyulni.

De nem érdemeltem meg.

DAEMIN's POV

Miután Taehyung visszajött, újabb másfél óra szenvedés vette kezdetét.
-Ennyi mára elég lesz - távolodott el combomtól, amit újra harapásnyomai díszítettek. A sebekből apró patakokban folyt a vér a paplanra. Arcom eltorzult a fájdalomtól, de tűrtem.