MONSTERS | monsta x

3.fejezet: Büntetés

-Daemin, azt hiszem tisztáznunk kell néhány dolgot - lépett közelebb Hyungwon.
-Nem! Semmit nem kell tisztáznunk! Hagyjatok békén - löktem rajta egy nagyot, mire hátrabukott és ráesett Shownura.
Pánikoltam, de nem is kicsit.
-A hátam... - nyögdécselte, mérges pillantásokat lövellve felém.
-Na ebből elég lesz - jelentette ki Wonho, majd erősen megmarkolta csuklómat, és az egyik szoba irányába kezdett húzni.
-Eressz el te rohadék! - csapkodtam, de nem engedett szorításán, csak miután ránk zárta az ajtót. Megállt velem szemben, és valamilyen bűnbánó arccal próbálkozott. De nem vettem be. Addig nem, amíg az a beteges tűz ott égett a szemében.
-Figyelj, én nem akartam ilyen hamar tudatosítani benned jövőbeli pozíciódat, de muszáj példát mutatnom arra, hogy mi lesz, ha ellenszegülsz - mondta az ajkait harapdálva, és mielőtt bármit is szólhattam volna, rám vetette magát és nekilökött a falnak. Egy pillanatot sem tétovázott, lehúzta a nyakamról a garbós fölsőmet, és szívni kezdte kulccsontomon a bőrt, miközben kezeivel testemet térképezte föl.
Esélyem sem volt ellökni magamtól, sokkal erősebb volt nálam. Így hát álltam a kínzást, néha fel-felnyögve.
Borzalmas és egyben felemelő érzés volt, ahogy a vékony bőrt tépte fogaival, piros nyomokat hagyva ajka nyomán.
-Wonho...fehjezd beh.. - nyögtem, belemarkolva hajába, hogy annál fogva szedjem le magamról. Csak akkor vettem észre, hogy ajkai véresek, ahogy mellkasom is. Szinte remegett a vágytól, ami dolgozott benne, mellkasa minimum úgy emelkedett és süllyedt, mint egy triatlonosnak. Hirtelen mérhetetlen harag öntött el, és térdemet megemelve rúgtam ágyékába. Fájdalmas arccal összeesett előttem, én pedig átléptem fölötte és kifele indultam.
-Hova-hova? - kapott el az égimeszelő Hyungwon, majd meglátva vérző mellkasomat, elkerekedett a szeme.
-Azt hittem csak beszélni fog veled, ha ezt előre tudom... - motyogta, berántva a fürdőszobába.
-Nincs szükségem a segítségedre - forgattam a szemem, de azért hagytam hogy lemossa a vért a bőrömről. Még mindig szaporán vettem a levegőt, és reménykedtem benne, hogy ez Hyungwonnak nem tűnt fel.
-Daemin! Hova a francba tűnhetett - halatszódott kintről Wonho mérgelődése, amitől ijedten összerezzentem.
-Figyelj, ha ezzel végeztünk, úgy teszünk mintha most találtalak volna meg. Senki nem tudhatja, hogy segítettem - magyarázta, majd kimosta a pirosra színeződött kendőt.
-Miért segítesz? - szegeztem neki a kérdést összehúzott szemekkel. Egy pillanatra felnézett rám, majd vissza a kezében tartott anyagra, és halványan elmosolyodott. Telt ajkai apró vonallá préselődtek, szemei alatt és mellett megjelentek a kis nevetőráncai.
-Mert emberből vagyok. És amit Wonho tett az megbocsáthatatlan - mondta.
-Annyit árulj el, ha már ilyen őszinte vagy. Mire kellek én nektek? - kérdésen hallatán szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Láthatólag gondolkodott, mit mondhat el és mit nem. Ez pedig nekem nagyon nem tetszett.
-Ezt...ezt majd később megtudod. Most pedig menjünk, különben megtalálnak minket. És akkor sokkal durvább büntetésben lesz részed, mint egy seb a nyakadon - bólintottam, mire óvatosan kinyitotta az ajtót, maga mögött húzva engem. Szerencsénkre senki nem volt a folyosón, így nyugodtan a nappaliba vihetett.
-Megtaláltam! A fürdőben bújkált - rántott hirtelen maga mellé, mire felszisszentem.
-Soha többet ne csinálj ilyet! - Wonho tajtékzott a dühtől, száján még mindig ott csillogott néhány vércsepp.
-Changkyun, vidd a szobátokba. És gondoskodj róla, hogy ne tudjon kijönni - mondta, mire a legfiatalabb felpattant és gonosz vigyorral az arcán közeledett felém.
-Én is szívesen vállalom a feladatot - jelentkezett Hyungwon, de ügyet sem vetettek rá. Hagytam, hogy megint végigrángassanak a folyosón, nem álltam ellen, hiába égetett a csuklóm a sok huza-vonától.
-Majd még beszédünk lesz veled - suttogta I.M ijesztően közelről az arcomba, majd azzal a lendülettel belökött a szobába, és be is zárta az ajtót.
Ott csücsültem a földön, és bámultam magam elé, mint egy idióta. Hirtelen, ott, a négy fal között, honvágyam lett. Pedig azt hittem Észak-Koreánál rosszabb hely nem létezik. Tévedtem.
Tagjaim egyesével, sorban remegni kezdtek, agyamat elöntötte a pánik és a düh.

Ki akarok menni! Engedjenek el, ki akarok menni! Anya!
Ott hagytam őket.... Ki tudja a Vezér mit művel velük. Istenem, mekkora rohadék vagyok!
Fáj a mellkasom...fáj... De majd nekik hogy fog fájni!
Nagy nehezen visszartottam a kitörni készülő dührohamot, ezzel megelőzve, hogy apró darabokra szedjem a szoba berendezését.

Nyugodj meg... Az őrjöngéssel nem oldasz meg semmit.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, néha hallottam kintről kiabálást, nevetést, vagy ideges, megemelt hangú beszédet. A Wonho harapta/szívta sebből már alig szivárgott a vér, de rohadtul fájt. És a legdurvább az volt, hogy egész testemen bizsegrés futott végig, amikor rágondoltam.
Daemin, hiszen te utálod őt!
Utálom is, bizony... Minden porcikámmal.
-Na tessék, már magamban beszélek. Kezdek megőrülni - terültem el az egyik ágyon. Kopogtattak.
-Ki az és mit akar? - pattantam fel, kezembe véve egy fegyvernek látszó zseblámpát.
-Jooheon vagyok - szólt egy kedves hang az ajtó túloldaláról.
-Gyere be - sóhajtottam.
-Nem jó egyedül lenni, igaz? - kérdezte, belépve börtönömbe.
-Igazából jól elbeszélgettem saját magammal - mosolyodtam el szomorúan, mire felnevetett.
-De igen, nem volt jó egyedül - tettem hozzá. A piros hajú töprengve nézett végig rajtam, majd az ajtó felé pillantgatott.
-Azért jöttél, hogy kivigyél hozzájuk, ugye? - bólintott.
-Essünk túl rajta. De nem ígérem, hogy nem töröm el senki orrát - 'fenyegettem' meg, amit újabb kacagással jutalmazott.
Ő ment elöl, én utána tipegtem. Lábam önkéntelenül újra remegni kezdett, szívem a torkomban dobogott, légzésem elnehezült.
-Milyen rég láttuk egymást - fintorogtam, miközben leültem az egyik üresen hagyott fotelbe.
-Igen, igazán elmékezetes találkozás volt - vigyorgott Wonho, megnyalva alsó ajkát.
-De beverném a képét - gondoltam. Most Hyungwonon volt a sor, hogy beszéljen.
-Daemin, mint látod, nekünk elég különleges igényeink vannak lányok terén. Szerencsétlenségedre, te mindegyiknek megfeleltél - mondta. Tekintetem értetlenül cikázott köztük.
-Fejtsd ki kérlek - feleltem magabiztosan. Legalábbis próbáltam annak tűnni. Legbelül már zokogtam, és könyörögtem, hogy engedjenek szabadon.
-Nem lehetsz ennyire értetlen! A kurvánk leszel és pont - csattant fel Kihyun, mire bennem megállt az ütő is. Látásom elhomájosult, aztán végleg el sötétült, és fejem találkozott a parkettával.
Ez az én formám.