MONSTERS | monsta x

35.fejezet: Legyen vége

DAEMIN's POV

A fejem hihetetlenül hasogatott, de legalább a karom, amit Taehyung az egyik nap kis híján eltört, nem fájt már. Ellenben a hasammal, amin a bőr szinte égett. Idegesen húztam fel a pólómat, és megfeledkezve a mellettem boldogan szuszogó Taehyungról, hatalmasat sikítottam. A fiú résnyire nyitotta a szemét, majd felém kerekedett, és csókot nyomott sebes ajkaimra.
-Tetszik? - morogta.

Megjelölt.

-Mássz le rólam! - löktem le magamról, és azzal a lendülettel az ajtóhoz rohantam. Ütöttem vertem, és közben üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.
-Segítség! - az ebben a szobában töltött idő minden gyomorforgató emléke a felszínre tört, és vaskézként szorongatta elmémet.

Mocskos Szörnyeteg vagyok.

Meglepetésemre valaki motoszkált a túloldalon.
-Segíts, akárki is vagy! - zokogtam fel.
-Daemin, annyira sajnálom - szólt Jimin megtörten.
-Engedj ki, ments meg, könyörgök! - kapartam az ajtót, és imádkoztam, hogy az kinyíljon. De nem történt semmi.
-Annyira, de annyira sajnálom - sírta el magát.
-Jimin, nyisd ki a nyomorult ajtót! - üvöltöttem fel, de további könyörgésre nem volt időm, mert fogvatartóm ujjait számra fonta, és elhallgattatott.
-Jimin barátunk ráébredt bizonyos dolgokra. Többek között arra, hogy hol a helye - mondta nyugodt hangon, amitől a hideg rázott. Jimin, a fiú, akiben megbíztam, minden szó nélkül elsétált.
-Ne menj el! Segítség! - nyöszörögtem Taehyung szorítása alatt.
-Senki nem segít. Az én Szörnyem leszel örökre.

WONHO's POV

Futottam ahogy bírtam, bár sípoló tüdőm és elfáradt lábaim nagyban megnehezítették a dolgomat.
Hallottam undorító lihegését, ami keveredett a sajátommal, éreztem intim helyeket érintő kezeit magamon.

Mocskos Szörnyeteg vagyok.

Ezt mondta, emlékszem.
Ezt súgta a fülembe, miközben felkent a falra, és letépte rólam a ruháimat.
Hiába rohantam, éreztem, hogy ott van mögöttem, és arra vár, hogy kifulladjak.
Körülöttem hömpölygött az embertömeg, minden arc Ő volt. Mindegyikük gyilkos tekintettel nézett rám, és én láttam magam előtt beteges gondolataikat.
Egy nő rémülten lépett el előlem, mikor megbotlottam, és térdre estem. Undorral néztek rám.
-Ne nyúljon hozzám! - kiáltottam fel, és talpra ugrottam. Éreztem torkomon fojtogató ujjait.
Egy idős férfi káromkodva taposott a fékbe, autója néhány centivel állt meg előttem.
Futottam tovább.
Zihálásom undorítóan csengett a fejemben, pont, mint azon az estén, mikor a földön feküdtem, meztelenül, tehetetlenül.

Mocskos voltam.

Jooheon és a többiek eszembe se jutottak.

Önző Szörnyeteg vagyok.

Csak az lebegett a szemem előtt, hogy legyen már vége, legyen vége mindenki szenvedésének.

Daemin
Anya
A fiúk

Mocskos Szörnyeteg vagyok.

Gondolataim nem hagytak nyugodni, fátyolosan láttam az egész világot.
Talán ez volt az oka, hogy nekiütköztem valakinek, és lehuppantam a földre. Remegve tápászkodtam fel, de akkor megláttam, hogy ki ül velem szemben.
-Babygirl?!

DAEMIN's POV

-Tudod, ráébresztettél valamire - sírtam, miközben Taehyung eszméletlen teste körül lépkedtem, mintha attól tartanék, felkel és nekem ugrik.
-Léteznek nagyobb Szörnyek náluk. És az én vagyok - kaptam hasamhoz, könnyeim marták szemeim, miközben a vékony penge amit markomban tartottam, hangtalanul szelte a húst. Nem üvöltöttem, pedig a fájdalom elviselhetetlen volt.
-Utálhatnálak ezért. De nem teszem, én vagyok a hibás - motyogtam. Vér és friss tinta áztatta nadrágomat, különös színűre festve a drága anyagot.
Taehyung legalább stílusosan rontott meg.
Eszelősen felnevettem a gondolaton, és folytattam a bőröm lekaparását.
-Miért nem tűnik el?! - szisszentem fel idegesen, mikor a következő réteg után is ott feketéllett a hatalmas 'V' betű a bőröm alatt.