MONSTERS | monsta x

Epilógus

SHOWNU's POV

-Lassan el kéne neki mondani - szólalt meg a hátam mögül Minhyuk, mire rémülten összerezzentem.
-Halkabban. Szerintem elaludt - mutattam a széken ülő Hoseokra, akinek a feje csoda, hogy eddig nem esett le.

Négy napja nem alszik.

-És Daemin? - nézett be a szobába Minhyuk kíváncsian, hátha a lány már ébren van. Amióta kihoztuk a kórházból, alszik.
-Semmi változás - sóhajtottam - Talán mégse volt jó ötlet saját felelősségre hazahozni.
-De így legalább Wonho hyung is itt van - emlékeztetett. Igaz, de sokat nem értünk vele. Nem mozdul egy tapodtat sem Daemin mellől, enni is úgy kellett kirángatni.
Mr. Lim is házhoz jár azóta.
-Hyunwoo, nem halaszthatjuk tovább, a Monbebék minket várnak. Már két napja úton kéne lennünk.
-Amint felébredt, beszélek vele - bólintottam, majd behajtottam az ajtót, és Minhyukkal a nyomomban lesiettem a többiekhez.
-Apa mára lemondta a vizsgálatot - mondta Changkyun, aki a lépcső alján várt ránk.
-Remek - forgattam a szemem.
-Hogy vannak? - kérdezte szomorú tekintettel Hyungwon.
-Wonho elaludt.
-Végre - túrt hajába. Még ő sem tudta meggyőzni az idősebbet, hogy pár óra alvásba még senki nem halt bele.

-Hoseok, ez nem tesz jót sem neked, sem nekünk - magyarázta neki türelmesen. Na meg feleslegesen.
-Ez a minimum! Miattam történt vele ez a sok borzalom, mellette kell lennem - szipogta ujjait tördelve.
-Az sem segít, ha azt mondom, nem a te hibád? - szorította meg a kezét Hyungwon.
-Hagyj.

-Menedzser hyung most hívott. Vagy elindulunk holnap reggel, vagy lemondhatunk a turnéról - dobta le magát a kanapéra Jooheon idegesen.
-Nem képes megérteni, ho~ - kezdte Kihyun, de félbeszakítottam.
-Ő nem tudja, hogy mi történt Hoseokkal.
Hyungwon lesütött szemmel nyelt egy nagyot.
-El kellett volna mondanom. Én csak jó barát akartam lenni - hebegte.
-Az is vagy, ne félj. Közösen hibáztunk, egyikünk sem vette észre a problémát - nyugtattam meg.
-Akkor közösen is kell jóvá tenni, nem? - kérdezte Minhyuk szendvicset majszolva.
-Úgy, ahogy mondod.

KIHYUN's POV

Mérgesen fújtatva, mint egy csataló, járkáltam a szobánkban föl-le. A bőröndöm üresen hevert az ágyamon. -Segítsek pakolni? - pillantott rám szarkasztikusan I.M, aki már rég végzett.
-Kuss - horkantam fel, és folytattam a járkálást.
-Csoda, hogy nem lobbant még lángra a szőnyeg - kuncogott Minhyuk, majd megfogva vállaim, megállított.
-Min agyalsz? - döntötte bal oldalra a fejét, és összehúzott szemekkel vizslatott.
-Mindenen - vágtam rá. Kitéptem magam szorításából, és elkezdtem bedobálni néhány cuccott a bőröndbe.

Mi lett volna ha...

Túl sok a 'ha'.
-Az idegeskedés nem hozza vissza sem Hoseokot, sem Daemint - állt fel Changkyun, és segített rendesen összehajtogatni a fölsőimet. Annyira remegett a kezem, hogy én képtelen lettem volna rá.
-Tudom, de ez annyira igazságtalan! A szörnyűségek, amiken keresztül mentek, és a szörnyűségek, amiken keresztül fognak menni.... Miért nem lehet nyugtot hagyni nekik?! - az elkeseredettség vulkáni lávaként tört elő belőlem, miközben visszagondoltam a rengeteg cikkre, amiket róluk írtak. Mert természetesen néhány idióta újságíró is szemtanúja volt az utcai jelenetnek, és most ezzel van tele a sajtó. Undorító pletykalapok írnak róluk, a rádióban minden reggel csak kettejükről lehet hallani.

Amikor még mi sem tudjuk a teljes igazságot.

-Az élet igazságtalan. Megyek, megnézem Hyungwont - zárta le a témát a maknae, aki mindig hárított, mikor előjött ez a téma.

Mind bűnrészesek vagyunk, nemdebár.

DAEMIN's POV

Éreztem magamon a puha takarót, alattam a kissé nyikorgó matracot.

Ébren voltam, de mégsem.

Legalább volt időm átgondolni a dolgokat, mikor épp nem szobatársam keserves sírását hallgattam.

Mikor nem sírt, akkor is hallottam lelkének ordítását fejemben.

Át akartam ölelni, vigasztalni, hogy ezzel én is vigasztalódjak. De nem tehettem, visszatartott a sokk, amely egész testemet leláncolta ehhez az ágyhoz.

Volt hogy énekelt is.

Gyönyörű hangja volt, azt addig is tudtam. De én, elmém börtönébe zárkózva egy olyan hangot hallottam, amit eddig senkinek nem mutatott meg. Szebb volt minden szimfóniánál, szenvedélyesebb a szerelem fellángoló tüzénél, és szomorúbb a legszerencsétlenebb sorsú özvegynél.

Ő volt az igazi Shin Hoseok.

Sírni akartam minden kiejtett szaván, üvölteni az önmarcangolásától. De számat még csak szólásra sem nyithattam, talán Isten akarta, hogy bűnhődjek.

Gondolatmenetemet léptek zaja zavarta meg, és zavarta fel, mint iszapos vizet az izgatott kisgyerekek.

Vajon ki az?
Talán végre kiment valaki ebből az álmatag létezésből?

És mint kiderült - csak most fogok igazán létezni.

JOOHEON's POV

-Miért én? - kérdeztem meglepődötten, mikor Shownu kijelentette: én fogok beszélni Hoseokkal.
-Mert úgy gondoljuk, Hyungwon után te vagy a legközelebbi kapcsolatban vele.
-És mivel én képtelen vagyok a szemébe nézni, rád hárul a feladat - toporgott előttem Hyungwon, kiegészítve Minhyukot.
-Legyen. Ne húzzuk tovább a dolgot - mondtam, és magamat bíztatva léptem be a szobába. Síri csend uralkodott odabent, mintha halottakat szállásolnánk el a házunkban.

Jooheon, ne gondolj ilyenekre.

A többiek végig mögöttem álltak, és néha, mikor vetettem rájuk egy-egy elveszett pillantást, szájukat mosolyra húzva bátorítottak.
-Hoseok - guggoltam le a széken ülőhöz, és ijedten hátrahőköltem, mikor láttam, hogy szeme nyitva van.
-Nem aludtál? - kérdeztem, megsimítva lelógó alkarját. Megrázta a fejét.
-Valamiről beszélnünk kell.
-Meghalt? - nézett rám, majd Kihyunékra, mire hevesen rázni kezdtem a fejem.
-Dehogy halt meg! Jól van, csak pihennie kell - magyarázkodtam, félő volt, hogy újra zokogásban fog kitörni.
-Akkor mi~ - kezdte, majd ásított egy hatalmasat. Annyira el lehetett fáradva, hogy már az agya sem működött rendesen, mert elfelejtette, hol tartott. Csak nézett maga elé, néha hosszabban lehunyva kipirosodott szemét.
-Világ körüli turnéra akarnak küldeni minket - bökte ki helyettem Changkyun, közelebb lépve. Wonho szeme azonnal kikerekedett, lélegzetvétele hevessé vált.
-Nem hagyhatom itt Daemint! - kiáltott fel.
-Hyung, nyugodj meg. Gondolj a Monbebék ezreire, akik látni szeretnének minket. Valóra válthatjuk az álmaikat - tette vállamra a kezét Kihyun.
-D-de nem lehet. Nem hagyhatom cserben őt megint - szeméből kibuggyant az első, kövér könnycsepp. Feszült csöndben néztünk egymásra, tanácstalanok voltunk ez ügyben.
-Nem kell itt hagynod - szólalt meg végül Shownu.
-Hogy mi? Ezt te sem gondoltad komolyan! - tátottam el a számat, leaderünk felé fordulva.
-Ez a kisebbik probléma. De apámat is vinnünk kell, vagy mi? - tárta szét a karját I.M. Igaza volt, ha Wonho rohamot kap, az veszélyes lehet.
-Nem kell orvos! - tiltakozott a kékes hajú.
-Hyung, szükséged van a segítségre, minden területen. Szeretnéd a legjobbat nyújtani, nem? - állt Hoseok mellé Hyungwon. Wonho csendesen bólintott.
-Akkor fogadd el a segítséget. Mi azért vagyunk, hogy megmentsük egymást.
-Igen! És meg fogjuk menteni mindkettőtöket - helyeselt Minhyuk vidáman.
Wonho ránk emelte könnyes szemeit, tekintete a lelkünkig hatolt. A csend újra betölötte füleinket. Óráknak tűnő percek elteltével megtört, fáradt, mégis érzelemmel teli hangon szólalt meg.

-Nincs szükségem arra, hogy megmentsetek. Csak legyetek mellettem, amíg megmentem magamat.

Sírok, nem hiszem el, hogy ilyen hamar végeztem ezzel a történettel :( Remélem tetszett, köszönöm, hogy olvastátok, nagyon sokat jelentett ez nekem♥ Írni fogok majd egy köszönetnyilvánítást, mert most a fejem túl sok mindennel van tele, nem tudnék értelmes mondatokat kreálni.

Na jó, nem bírom ki: LESZ MÁSODIK ÉVAD muhaha tőlem nem szabadultok ilyen könnyen :D ♥