MONSTERS | monsta x

12.fejezet: Álarcok

KIHYUN's POV

Jooheon majdnem lefordult a székről, annyira meglepődött.
-Ilyen hamar?! De hiszen alig kaptunk két hét pihenőt a turné után - hebegte mérgesen.
-A cégnek kell a bevétel, és azt jelenleg csak mi tudunk juttatni nekik.
-Akkor felhívom a nagyim. Le kell mondanom a találkozót vele - szontyolodott el Minhyuk, majd előkapta a telefonját és elvonult vele. Szerencsére mi már összehoztunk egy-két találkát a családtagokkal. Ám Hyungwon hirtelen lefehéredett.
-Mi a baj? - kérdeztem.
-Wonho. Egy héttel későbbre kellett már így is hoznia az anyjának beígért családi összejövetelt - mondta, szomorúan sóhajtva.
-Nagyon ki lesz borulva - ingattam a fejem, ami tömve volt kétségekkel a comeback-et illetően.
-Mennyi ideje nem találkoztak? - kérdezte Daemin, aki eddig csendben figyelte kiakadásunkat.
-A debütálásunk óta - felelte Shownu lehajtott fejjel.
-Ki megy szólni neki? - tettem fel az egymillió dolláros kérdést.
-Majd én - pattant fel a lány, de Jooheon visszanyomta a kanapéra.
-Ez egy nagyon hülye ötlet.
-Egyetértek - bólogattunk mindannyian. Még csak azt kéne, beereszteni ezt a gyönyörűséget az oroszlán barlangjába.
Mert Daemin tényleg gyönyörű volt. Kecses vonásai, nagy, sötétbarna szemei tökéletesen illettek hátközépig érő, fekete, tépett hajához. Alacsonynak alacsony volt, de kicsit sem volt duci. Sőt, mintha vékonyabb lett volna a kelleténél.
Mindenesetre elbűvölő lény volt, akit nem szívesen dobtunk volna csak úgy Wonho karmai közé. Félreértés ne essék, imádjuk Hoseokot, de ő tipikusan az a fajta férfi, aki képtelen gyengéd lenni.
-Tudok vigyázni magamra - húzta ki magát ültében. Nem tudom, miért ragaszkodik ennyire az ötletéhez, vagy hogy miért is akar bárminemű kommunikációt teremteni megkínzójával.
Akár arra is gondolhatnék, hogy már csak a mi idegesítésünk végett makacskodik.
-Legyen. De sikíts ha baj van - adtam be a derekam, majd, mikor eljött mellettem, újfent rácsaptam formás hátsójára.
-Bocsi, rossz szokás - vigyorogtam rá, mire vette a bátorságot, és visszacsapott.
-Kölcsön kenyér visszajár - nyújtotta rám a nyelvét, aztán megpördült, és a szobánk fele tipegett. Mielőtt benyitott volna, még visszanézett ránk, mi pedig bátorítón integettünk felé.
-Ki hány percre szavaz? - szólalt meg hirtelen Changkyun, mikor Daemin belépett a szobába.

DAEMIN's POV

Fogalmam sincs, mi ütött belém, hogy felajánlottam, én majd beszélek Wonhoval. Mindenesetre szívem a torkomban dobogott, amikor benyitottam.
A fehér hajú az ágyon ült, és telefonált.
-Nem, anya, még meg sem kaptuk. Tudom, hogy fontos ez neked, hidd el nekem is, de~~ - ekkor egy rikácsoló, kicsit sem szimpatikus női hang szakította félbe. Azt nem értettem, hogy miről beszélt, de hogy mérges volt, azt a Wonho homlokán gyülekező ráncokról is megállapíthattam.
-Felírtam mindenhova, nem fogom elfelejteni. Nem vagyok hülye, tudom hova kell menni - forgatta szemeit, miközben idegesen beletúrt hajába. A nő a túloldalon folytatta.
-Figyelj, nekem most mennem kell. Nem, nem akarlak lerázni, csak Hyungwon... Nem, ő még mindig nem meleg. Én sem vagyok az. Miért is beszélünk az identitásomról? - vágott értetlen fejet, én pedig halkan kuncogni kezdtem. Tipikus anya-fia beszélgetés.
-Jó, el fogom hozni, értsd már meg, hogy nem fogom elfelejteni. Csak szállj már le rólam - utolsó mondatát alig hallhatóan suttogta, de szerintem az anyja így is meghallotta, mivel:
-Ne kiabálj, megsüketülök! Jó, egy hét múlva találkozunk. Szi~~ - ekkor eddig morcos vonásai kicsit megenyhültek, szája szélébe apró cicamosoly bújt meg.
-Én is téged. Szia, anya - miután letette, néhány másodpercig még a telefonját nézte elérzékenyülten, aztán felém fordult.
-Kopogásról nem hallottál? - mordult rám, az ágy végébe dobva a készüléket.
-Anyukád volt? - kérdeztem, félénken közelebb lépkedve.
-Mint hallottad. Zsémbes öregasszony - rázta a fejét bosszúsan.
-Mit kell elvinned neki? - úgy döntöttem, mielőtt közlöm vele a híreket, előbb megtudakolom, mennyire lenne fontos ez a találka.
-Közöd? - villant rám tekintete, mire fülig pirultam. Sosem voltam a mások életében való áskálódás királynője.
-Bocsi...öhm... Legyen elég annyi, hogy tartozom - mondta, s láthatólag zavarta, hogy nem ő tartja a gyeplőt.
Most hogy mondjam el neki? Képtelenségre vállalkoztam.
-Értem. Na jó, nem bírom! Holnaptól kezdődik a felkészülés a comeback-etekre, tudod, próbák meg minden. És fogalmam sincs, hogy kellett volna tálalnom, ezért inkább elhadarom, istenem de gáz vagyok. Ne legyél mérges, ne akadj ki, légyszi. Köszi - monológom ledarálása után égő fejjel kezdtem vizsgálni a zoknimat, meg a padlót borító koszréteget.
Ha ezen túlestem, ki kell takarítanom.
Nem mertem felnézni, féltem a reakciójától. Már lélekben felkészültem az üvöltözésre, csapdosásra, de csak egy folytott nevetést kaptam helyette.
-Nagyon édes vagy - nevetett, oldalra dőlve az ágyon. Fehér tincsei arcába hulltak, mosolya a füléig ért, és ez csak fokozta zavaromat.
-Nem is vagy dühös? - kérdeztem.
-Miért lennék? Majd elpostázom amit el kell, anya pedig tud várni - mosolygott rám, nekem pedig elszállt minden kételyem. Majdnem.
-Szomorú sem vagy? - fürkésztem az arcát.
-Úgy nézek ki? - mutatott végig magán kuncogva. Hihetetlenül aranyosan nézett ki, azzal a felfele kunkorodó cicamosolyával, és boldogan csillogó szemeivel.
-Hát.. Nem tudom. Az emberek nem mindig azt mutatják, amit valójában éreznek - vontam vállat, mire a vigyor eltűnt az arcáról, és lehajtotta a fejét. Hallottam, ahogy ropogtatja az ujjait.
-Hé - guggoltam le mellé, és a vállára tettem a kezem. Kicsit megrezzent, majd szipogott egyet.
-Nagyon hiányzik - törölgette szemeit.
-Megértem. Én soha nem fogom többet látni - sóhajtottam, és éreztem, hogy rajtam is erőt vesz a szomorúság.
-Nem? - nézett fel rám. Szemei vörösesek voltak.
-Nem. Úgyhogy örülj, hogy te még találkozhatsz vele - paskoltam meg az arcát, és a kelleténél kicsit tovább tartottam ott a kezem. Mikor el akartam rántani, elkapta azt és gyengéden megszorította.
-Tudod, a saját, morbid módodon egy kicsit megvigasztaltál - nevetett fel.
-Ennek örülök. Szerintem beszélj a srácokkal is a dologról. Ők jobban ismernek - komolyodtam el. Ám ő nem úgy nézett ki, mint aki egy másodpercig is komolyan venne.
-Olyan messze vannak - ásított, végigdőlve az ágyon.
-Lusta dög. Nem foglak kicipelni - nevettem, s leültem mellé a földre.
-Most paraszt leszek és nem adok neked helyet - terpeszkedett, lába keze már lelógott az ágyról.
-Ezzel nem mondtál újat - forgattam a szemem, majd megrántottam a karjánál fogva, így lekerült a magaslatról.
-Hjá! - tiltakozott, mikor felmásztam az ágyára, és kényelmesen elhelyezkedtem. Egy nagy levegővétel keretében beszippantottam a kis helyen terjengő Wonho-illatot, aztán hasra gördültem, és könyökömre támaszkodva néztem fel a falára, ami tele volt poszterekkel, meg közös Monsta X képekkel.
-Mássz már arrébb - bökdösött, amit először próbáltam ignorálni, de kénytelen voltam bekúszni a falhoz, hogy mellém feküdhessen. Ahogy oldala az én oldalamhoz simult, hirtelen elvörösödött a képem, szívverésem a hússzorosára gyorsult, és borzasztóan melegem lett.
Főleg akkor, amikor tenyerébe fogta arcomat, és maga felé fordította a fejem.
-Ezt most...miért? - kérdeztem enyhén dadogva, de szerintem meg sem hallotta.
-Gyönyörűek a szemeid - húzta félmosolyra a száját, én pedig a rőtvörös ágynemű színével vetekedő arcszínt öltöttem magamra. Nem feleltem, csak lesütött szemmel tomboltam magamban.
-Kérlek, bocsáss meg a múltkoriakért. Nem is tudom mi ütött belém, talán ideges voltam a munka miatt... A lényeg, hogy elszaladt velem a ló. Szeretném, ha tiszta lappal kezdenénk - mondta. Keze közben finoman a tarkómra csúszott, ujjbegyével bőrömet cirógatta. De nem úgy, mint legutóbb. Sokkal gyengédebb volt, és be kell valljam, hogy jól is esett. Évek óta nem volt részem ilyen törődésben, még ha tudom is, azért csinálta, hogy megbocsássak neki.
-Én n-nem tudom - kerestem a szavakat, de nem találtam semmi értelmeset.
Miért nem tudok kinyögni egy szimpla 'takarodj a közelemből'-t?!
-Engedj ki, légyszi - sürgettem, mert a levegő kezdett fojtogatóvá válni a közelében.
Dideregve a nyitott ablakhoz léptem, és igyekeztem annyi oxigént juttatni a tüdőmbe, amennyit lehet.
Igen, biztos ez a baj. Az agyam nem kapott elég oxigént, azért nem tudtam józanul gondolkodni.
Wonho lassan feltápászkodott, és aggódó tekintettel tett egy tétova lépést felém.

Ne közelíts, ne közelíts!

-Riadtnak tűnsz. Baj van? - kérdezte, közelebb lépve hozzám. Hiába nem volt tetteiben semmi rossz szándék, szám kiszáradt, lábaim pedig kocsonyát megszégyenítő módon remegni kezdtek.
-Jól vagyok...csak...kicsit hideg van - nevettem fel nyomoromban, és didergést színleltem. Ő csak félmosolyra húzta a száját, és lekapta magáról a pulcsiját.

Rám ne add, rám ne merd adni!

Ám akkor már a puha anyag suhogva rám terült, nem csak testemet, de szívemet is megmelengetve.

Miért vagyok ilyen szerencsétlen?