The most important person / Befejezett /

Prológus

Csörr...csörr...titi...csörr...csörr...titi... Idegesítő. Förmedvény. Alvást zavaró. Hülye tárgy. Kivágom az ablakon... Össze-vissza forgolódtam az ágyamban és a fejemre rászorítottam a mellettem lévő hatalmas plüss kutyát. Ennek következtében viszont teljesen belecsavarodtam a takarómba, ami miatt kezdtem egy szaunában érezni magamat.

- Csak mégy egy percet... Vagy tudod mit ? Megteszi öt is - motyogtam fáradtan, de a zaj forrása csak nem akart megszűnni, hanem egyre hangosabbá és hangosabbá vált, mígnem már tejesen kihozott a sodromból, ezért idegesen rángattam le magamról a takarómat és nyomtam ki az ébresztőt a telefonomon. Nagyot sóhajtva néztem magam elé fáradtan és gondolkoztam el azon, hogy tulajdonképpen miért is jártunk iskolába. Megtanítottak olvasni, írni és számolni is. Kellett ennél több ? Nem. Szerintem sem.

Tíz perc üldögélés után felálltam és a szekrényem elé lépve levettem a vállfáról az egyenruhámat és komótosan elkezdtem öltözködni. Már magamban szinte számoltam visszafelé, ahogy anyám belép a szobába és megkérdezi, hogy mi az istent csinálok ennyi ideig. Három...kettő...egy...show time. Ezt követően már ki is vágódott a fehér faajtóm és anya lépett be rajta csípőre tett kézzel.

- Na, szóval már fent vagy - mért végig elégedetten. - Már azt hittem, hogy kiugrottál az ablakon csakhogy ne kelljen suliba menned - rázta a fejét gondterhelten, de akaratlanul is kiéreztem a hangjából a cinizmust.

- Neked is jó reggelt - vigyorogtam rá és kikerülve a konyha felé vettem az irányt. A pultra már ki volt készítve egy alma és valami beazonosíthatatlan szendvics, amit anya olyan nagy szeretettel készített nekem, de valamiért soha nem sikerült ehetővé csinálnia. - Mégis miért akarsz mindig a suli időben eltenni láb alól ? - fordultam felé és kezdtem el dobálgatni az almát a kezemben.

- Ne szemtelenkedj kislányom - pöckölte meg a homlokomat.

- Én csak...

- Tudom, tudom - sóhajtott. - Őszinte vagy, de azért néha igazán tekintettel lehetnél másokra is - világosított fel barna haját feltűzve és fekete szemeivel próbált valami érzelmet kiolvasni az arcomból, de lemondóan állapította meg, hogy cseppet sem akartam eme szokásomon változtatni. Miért is tettem volna ? Ez voltam én és tudtam, hogy ő már ebbe teljes mértékben beletörődött, de attól még zavarta, hogy soha nem hoztam haza egy barátomat se. Ez mind csak azért volt, mert én még egy olyan emberrel sem találkoztam, akit teljes értékű barátomnak tudtam volna nevezni. Ilyen az egész iskolámban nem volt, így örökké várhatott volna erre.

- Nyugi anya... Nem vagyok egyedül - mosolyodtam el és kikerülve leléptem a bejárathoz, majd felhúztam a cipőmet.

- Nem akarod a torna gatyádat levenni és csak simán szoknyában menni ? A tanárod megint végig fog kergetni az iskola területén. Ráadásul ez az évnyitó...

- Nem kell ennyit aggodalmaskodnod miattam - forgattam meg a szememet.

- Ha folyton ezt csinálod akkor félek, hogy egyszer kiesik a szemed a helyéről - magyarázta anyám, de ő is pontosan követte az előbbi szemforgatásomat, amit nem mellesleg tőle örököltem.

- Dettó - kacsintottam és ráhelyezve a kezemet a hideg fémkilincsre még gyorsan visszafordultam. - És ne felejtsd el felhívni a nővéremet - figyelmeztettem.

- Óóó, tényleg. Köszönöm, hogy szóltál - kiáltott még utánam, majd már nem is hallottam semmi mást, csak a szomszédunk veszekedését a velem egykorú lányával és a kutyák ugatását a többi lakásból. Viszonylag elég jó közösségű bérházban laktam a szüleimmel, ami ezen a környéken nem mindig sikerült. Gwangju nem számított a nagyobb városok közé, legalábbis számomra mindig is messze állt egy Szöultól, de ezt nem is bántam. Semmi pénzért nem költöztem volna be a nagyvárosba, ahol az ország több mint fele élt vagy járt be dolgozni. Soha nem is értettem, hogy a nővérem mit is keresett ott. Fűtötte a szerelem meg minden, de attól még nem kellet volna ilyen hamar elmennie. Így egyedül kellett elviselnem a környezetemben lévő "barátaimat"...