The most important person / Befejezett /

1.rész

- 3 év múlva -

Mindig is olyan ember voltam, aki gyakran késett el helyekről. Ez nem feltétlenül azért volt mert nem érdekelt a pontosság, egyszerűen csak rosszul számítottam ki a dolgokat és az indulás pillanatában jutott mindig valami még eszembe, ami eléggé megakadályozott az elmenetelben. Ez alól a suli volt az egyetlen kivétel. Na, oda direkt nem indultam soha időben. Úgyis ott ültem még fél napot, minek kellett ahhoz még sietnem is, hogy pár perccel meghosszabbítsam a szenvedésemet ? Na igen, ez ment egészen felsőközép első évéig, amikor is találkoztam egy olyan emberrel, aki imádta a pontosságot. Velem ellentétben...

- Riiiin ! Riiiiin ! - hallatszódott már a bejáradtól és magamban szinte fohászkodtam azért, hogy valamilyen csoda folytán ne tudjon bejutni a szobámba. Ez azonban meg is szakadt rögtön a kilincs lenyomásával és az ajtó kitárásával, ami következtében megláttam két hosszú lábat. Lusta voltam feljebb emelni a fejemet, ezért a szememmel csak a felém közeledő ló mintás zoknikat figyeltem és nem pedig a hozzájuk tartozó embert. Lecövekelt közvetlen az ágyam mellett és szép lassan leguggolt, hogy a fejünk egy szintben lehessen. - Készülődj...

- ...mert elkésünk - fejeztem be helyette a mondatot és mutatóujjamat a szájára téve hallgattattam el és néztem morcosan fekete szemeibe. - Jung HoSeok, utálom, hogy minden egyes reggel ezt kell hallgatnom - forgattam meg szemeimet és egy mozdulattal másik oldalamra fordultam, hogy aludhassak még egy kicsit. Ezt valamiért kedves barátom nem akarta hagyni, ezért sóhajtva ugyan, de megfogta a lábaimat és egy rántással lehúzott az ágyról. Nagyot mordulva adtam tudtára, hogy ennek most nagyon nem örültem és fejemet felemelve néztem vészjóslóan az arcára. Vette a lapot, ezért nagyot nyelve felállt és az ajtó felé mutogatva gyorsan kispurizott rajta. Egyedül maradva a hideg színekkel betöltött szobámban túrtam fáradtan a hajamba és álltam nagy nehezen fel, léptem a gardróbom elé, vettem ki gyorsan az egyenruhámat és a melegítő nadrágomat, majd azokat felvéve sétáltam ki a konyhába, ahol Jung HoSeok nagyban beszélgetett apukámmal és anyuval. Furcsa volt látni az igaz mosolyát az arcán, amit valamilyen szinten én hoztam ki belőle. Az öngyilkossági kísérlete után rengeteg időt töltöttem vele és folyton átjárkáltam az osztályába elküldve a közeléből az idegesítő népséget, akik csak szekálni tudták és kicsit sem voltak a segítségére abban, hogy lelkileg meggyógyuljon. Először ugyan nagyon nehezen nyílt meg nekem, de miután ezt én is megtettem sokkal oldottabb lett közöttünk a hangulat. Egyre többet és többet találkozgattunk iskolán kívül is és lassan arra eszméltem fel, hogy kezdtem kötődni hozzá, ahogy ő is hozzám. Az elején valamelyest csak a megmentője voltam a szemében, de ez szép lassacskán kezdett szeretetté átalakulni, ami nagyban segített a kapcsolatunk megváltozásában. Ugyan mindenkinek furcsa volt, hogy a közelembe engedtem valaki olyat, mint Jung HoSeok, de miután kezdték lassacskán őt is megismerni, rájöttek, hogy nem hiába barátkoztam vele. Egy igazán szerethető ember volt, aki mindig a segítségemre volt és tőlem is elfogadta azt. Így hát mostanra már ő is az iskola egy kedvelt tanulójává vált és mindenkit meglepve ezzel, de barátnője is lett, akivel most ünnepelték az egy éves évfordulójukat. Ezekbe belegondolva igazán büszke voltam arra, hogy segíthettem neki ebben a fejlődésben és végig is nézhettem, ahogy botladozva ugyan, de eljutott idáig.