/HoSeok ff./
" - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Vér... Sok-sok vér... Kezemet lassan szemem elé emelem, hogy eltakarjam ezzel a szörnyű látványt. Tenyerem mögött szorosan lehunyom a szememet és megpróbálok valami szépre gondolni. Anyám mosolygós arca ugrik be elém, ami miatt halványan elmosolyodom. Kinyitom a szememet és leemelem a védelmet nyújtó kezeimet. Előttem hó esés, egy vörös kocsi, anyám mozdulatlan teste a földön. Sikolya az egész dobhártyámat betölti. Zúgni kezd a fülem és szúr a fejem. " Szeretlek HyeRin." " Tudod már, mit akarsz a jövőddel kezdeni? Én mindenben támogatni foglak." "Nézzünk együtt egyetemeket." "Boldog vagyok, hogy végre eldöntötted." "Mi leszel, ha nagy leszel?" Hangok, zajok, mind egyszerre a fülemben, anya simogató hangjával keverve. Hirtelen minden elhalkul és egy vakítóan fehér kép fogad, majd minden elsötétül és megszűnik körülöttem a világ.
Ijedten nyitottam ki a szememet és ültem fel a puha ágyamban. Biztosra menve, hogy nem más szobájában kötöttem ki, lassan a mellettem lévő ágyra néztem, ahol Bora szundított békésen. Gyorsan véve a levegőt álltam fel és sétáltam a fürdőszoba felé. Halkan lenyomtam a kilincset és bezárva magam mögött az ajtót a tükör elé sétáltam, ami pont a mosdókagyló fölött helyezkedett el. Elfintorodva túrtam izzadt frufrumba és hajoltam le, hogy megmossam az arcomat jó hideg vízzel. Miért vannak még mindig ilyen álmaim? Mintha csak visszatértem volna a baleset utáni hónapokba, amikor rendszeresen rémálmoktól meggyötörten keltem fel hajnalban és utána nem bírtam visszaaludni. Megütögetve az arcomat térítettem észhez magamat és mentem vissza az ágyamhoz. Leülve a szélére nyúltam az éjjelin pihenő telefonom felé és vettem le róla felvont szemöldökkel egy sárga cetlit. "Annyira megnyugtatott téged a tenyeredre való rajzolgatás, hogy elaludtál. Épp ezért visszahoztalak. :) Ó, és a ruhákat letettem a kanapéra. Remélem nem hiába vásároltam meg őket és néha majd látom rajtad. ;)
Ölel a te Jung HoSeokod "
A szememet forgatva raktam vissza a kicsi szekrényre a papírt és nyomtam be a telefonomat, hogy megnézzem mégis mennyi az idő. Meglepetten vettem tudomásul, hogy már hat óra volt, épp ezért bevonultam a fürdőszobába és vettem egy meleg zuhanyt. Egész végig a combomon húzódó csúnya sebemet néztem és végig húzva rajta az ujjamat rémlettek fel újra az emlékek. Anya aggódása, apa félig sírása, hogy mi lesz a lányával és a nővérem kétségbeesett elhatározása, hogy azonnal vonatra száll és jön Gwangjuba. Igen, egy kicsit talán túlságosan is aggódóak voltak, emiatt sokszor az agyamra is mentek, de hát valamilyenszinten már megtudtam érteni, hogy mit is érezhettek. Én is ugyanígy aggódtam miattuk, hogyha valami gond volt velük és így voltam a számomra további fontos emberekkel is. Sajnos csak két éve, hogy ilyenné váltam. Addig nem igazán aggódtam senki miatt sem, magam miatt mái napig nem.
Nagy fejtörés után belebújtam azokba a ruhákba, amit HoSeok vett és felvéve egy hosszú fekete harisnyát, a térdig érő zokni helyett, belebújtam a fekete tornacipőmbe és halkan elhagytam a szobát. Hagytam egy üzenetet Borának, hogy korán elmentem és valószínűleg este találkozunk. Már a többi lánnyal is akartam beszélni, hogy mégis, hogy viselték a munkát és minden rendben volt-e velük.
