/HoSeok ff./
" - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Továbbra is kedvetlenül hallgattam a kis csevegésüket Yoorával, aki jókat nevetett HoSeok és YoonGi apróbb veszekedésein. Azt viszont nem tudtam hova rakni, hogy néha elég érdekesen fürkészte az arcomat. Mindig suttogott valamit HoSeoknak, aki szintén halkan válaszolt is, így a körülöttünk lévő tömeg zaja miatt nem is hallottam semmit. Ezek után már nem is érdekelt és megkönnyebbülten léptem be a fűtött helyre, ahol végre nem fagyott le a fülem és a kezem.
Széthúzva a kabátomat levettem magamról és elrendeztem úgy a sálat, hogy ne legyen felismerhető az arcom. Bár ilyen cuccokban nem igazán hitték volna el, hogy én voltam, mivel egy szürke melegítő gatya és egy fehér sima pulcsi nem igazán volt idolhoz illő; gondolták ezt ők. Bár azért a mi rajongóinkkal vigyáznom kellett. Ők voltak az egyetlenek, akik tudták, hogy én szeretek a mindennapokban kényelmes ruhákban járkálni. Ennek pedig még örültek is, hisz legalább valamiben olyan voltam, mint ők. Pedig azért annyira sokban nem különböztem tőlük. Sőt, egyikünk sem, mi is ugyanolyan emberek voltunk, mint a fanjaink. Csak ezt nekik nehezükre esett elhinni...
- HyeRin. - állított meg a vállamnál fogva HoSeok, mire nagyokat pislogva néztem fel rá. Próbáltam rájönni, hogy mégis mit akarhat, amiért megállított a pulcsik nézegetésében. - Yoora azt kérte, hogy próbálj fel neki valamit. - mutatott a nyakában ülő kislányra, aki lehajtott fejjel fogdosta HoSeok vörös tincseit.
- De hát a szülei...
- Már beszéltünk az alkalmazottakkal, akik felhívták nekünk őket. Már a környéken keresgélik Yoorát, de a telefonszámukat itt hagyták vészhelyzet esetére. - mosolyodott el, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel és emeltem barna szemeimet a félénk kislányra. Magamban elgondolkozva végül arra jutottam, hogyha emiatt egy kicsit legalább barátságosabbnak tart, akkor még meg is éri.
Így követve őket összeszedtem a ruhadarabokat, amik nagyon nem nyerték el a tetszésemet. Először is egy fekete szoknyát választott ki nekem, hozzá egy bordó vékony pulcsival, ami még egész jól is nézett ki, na de a szoknya... Életemben csak a középiskolában volt rajtam ilyen és akkor is nadrággal, de hiába ajánlottam fel ezt a lehetőséget, HoSeokkal megüzente, hogy vegyem fel egy fekete térdzoknival... Remek. Türelmetlenül várakoztam egy szabad fülkére és néztem a mögöttem ácsorgó két fiúra. Az egyikük úgy vigyorgott, mint a tejbetök, így kedvem támadt felképelni, a másik pedig csak bíztatóan betolt az immár üres fülkébe. Bezártam magam mögött az ajtót és lassan levettem a szemüvegemet, a sálamat, a pulcsimat és végül a nadrágomat. Így hát egy szál fehérneműben ácsorogtam és szemeztem a felakasztott ruhákkal. Nagyot sóhajtva vettem fel a szoknyát és végül a pulcsit, majd nagy nehezen felrángattam a zoknikat is és vegyes érzelmekkel ugyan, de kinyitottam az ajtót.
- Nagyon muszáj kimennem? - szólaltam meg a kilincsen pihentetve a kezemet. Hirtelen minden eddigi bátorságom elszállt és még csak a tükörbe se kellett néznem, hogy tudjam, szörnyen festek. Még fellépésekre is maximum rövidnadrágot aggattak rám, de hogy szoknyát. A stylist és én is egyetértettünk abban, hogy nem lett volna jó ötlet rám adni egy lengedező akármit, ami szinte semmit sem takart.
