/HoSeok ff./
" - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Életemben először most estem ennyire kétségbe és ijedtem meg valamitől. Az, hogy szabadesését végeztem kicsit sem volt jó hatással a szívemre, ami ezerrel kezdett el verni és szorosan behunyt szemekkel vártam, hogy végre véget érjen ez a kétségbeejtő helyzet. Viszont ahelyett, hogy a hideg kőlappal találkoztam volna, két puhább emberre érkeztem. Keresztbe feküdve Jung HoSeokon és YoonGin emeltem fel a fejemet és próbáltam meggyőződni arról, hogy még éltem. Viszont mikor két kezemmel feltoltam magamat és találkozott a tekintetem Jung HoSeokéval, aki megnyugodva sóhajtott fel, rögtön élénkebb lettem és gyorsan feltornáztam magamat, közben véletlenül belekönyökölve YoonGiba. Felállva jobban szemügyre vettem a két hátán fekvő fiút, akik lecsukott szemekkel próbálták visszahozni magukat a valóvilágba. Nagyon sok gondolkozás után már épp megköszöntem volna, hogy segítettek, amikor is a fekete hajú megszólalt.
- Tudtad, hogy nehéz vagy ? - kérdezte fél szemét kinyitva és azzal vizslatva engem. E szavak hallatán dühösen ökölbeszorítottam a kezemet és az arcába vágtam a rózsaszín kesztyűt.
- Rohadj meg - néztem szúrósan a szemeibe, és ha ezek segítségével ölni tudtam volna, akkor Min YoonGi már rég a túlvilágon kötött volna ki.
- Nyugalom srácok - állított le minket HoSeok és felülve levette YoonGi fejéről a kesztyűt. - " Látogassatok el a konyhára " - olvasta fel a benne talált sárga cetlit, mire a fejemet fogva bámultam rá.
- Mondd, hogy nem sütni fogunk - reménykedtem benne, ugyanis én tényleg reménytelen voltam a konyhában. Ez volt az a dolog, amiben nagyon is hasonlítottam anyura. Bár a konyha hallatán nagyot kordúlt a gyomrom, mivel már igazán vágytam valami ételre.
- Nem, barkóbázni fogunk...
- Ha nekem nem kell semmit sem csinálnom, akkor egész jól hangzik - hagytam figyelmen kívül YoonGi beszólását és a kezeimet dörzsölve haladtam a konyha felé.
- Várj Rin - futott utánam Jung HoSeok és a vállamnál fogva visszahúzott. - A konyha nem erre van - tájékoztatott és láttam a szemeiben megbúvó nevetés előjeleit, így gyorsan lelomboztam mielőtt még túl jó kedve lett volna. Szörnyű ember voltam, tudom.
- Ne hívj Rinnek - néztem a szemeibe dühösen és követve a fekete hajút előre mentem. Akárhányszor Rinnek szólított mindig előjött a szívemben egy kis melegség, amit nem akartam érezni. Nekem utálnom kellett volna Jung HoSeokot és nem újra megkedvelnem. Még ha hiányzott is a hülye feje, ezt nem szabadott mutatnom, hisz így úgy tűnt volna, mintha a bántó szavait csak úgy elnéztem volna. Pedig dühös voltam és ezt minden egyes alkalommal ki akartam mutatni mikor valami kedves dologgal próbálkozott.
Belépve a konyhára mézes kalács illata csapta meg az orromat és a gyomrom újabb hangos korgással jelezte, hogy már igazán vágyott valami ételre. Viszont azt nem igazán tudtam hova rakni, hogy mégis miért pont mézes kalácsot sütöttek, amikor karácsony már bőven elmúlt.
