/HoSeok ff./
" - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az éjszaka szörnyen aludtam annak ellenére is, hogy rohadt fáradt voltam. Minden percben, amikor sikeresen az álmok mezejére kerültem volna, megjelent a szemeim előtt Jung HoSeok és én, ahogy a gyakorlóterem parkettáján csókolóztunk. Minden épeszű lányból kiváltott volna valamit, viszont én a haragon kívül túl sok mindent nem éreztem. Az összezavarodottságot had ne említsem. Én csináltam mindig ezt, most meg jött ő, akit alapesetben tök jól ismertem volna, erre megmutatta, hogy hoppá, mégsem. Kivettem a fejem alól a párnámat és az arcomba nyomva elkezdtem ide-oda forgolódni, amivel csak annyit értem el, hogy sikeresen leestem az ágyról. Hangos puffanással és kisebb szitkozódásokkal együtt terültem szét a földön és döntöttem el, hogy én ma már nem alszom. Elég kényelmesnek bizonyult a szőnyeggel borított talaj is, így lehunyva a szememet összekuporodtam és álomra hajtottam a fejemet. Már sikerült is volna elaludnom, amikor is újra beugrott HoSeok arca. Idegesen ültem fel a párnámat szorongatva, majd hőköltem hátra a fölém tornyosuló alak láttán.
- Jimin? - szólaltam meg bizonytalanul, ugyanis nem volt rajtam a szemüvegem. Ráadásul vaksötét volt, így akár egy szörny is lehetett volna, aki épp most akar elrabolni.
- Ki más? - kérdezte és éreztem a hangján, hogy mosolygott - Bora még alszik, ha ez lett volna a következő kérdésed - suttogta, mire megnyugodva felálltam és érdeklődve néztem a nálam pár centivel magasabb fiúra.
- Mégis miért nem alszol?
- Ez most komolyan egy kérdés volt? Akkora zajt csaptál, hogy csodálkoztam, hogy nem jöttek fel az alsó szomszédok. Borán nem lepődök meg, ha egy aszteroida csapódna az épületbe, akkor se ébredne fel. - legyintett, mire halkan felnevettem.
- Egész jól kiismerted őt - paskoltam meg a vállát mosolyogva, mire zavartan a tarkójához kapott és a földet kezdte el bámulni.
- Ennyi idő alatt nem volt nehéz – motyogta. - Viszont - nézett újra a szemembe és megfogva a karomat az ajtó felé kezdett húzni.
- Mégis hova megyünk? Jobb kérdés, miért? - ráncoltam össze a szemöldökömet. Azonban választ egészen addig nem kaptam, míg meg nem érkeztünk az épület egy eldugottabb részébe, ahol két fotelen és egy asztalon kívül nem volt semmi más. Viszont egy hatalmas ablak mutatta a hátsókertet, amit ellepett a frissen esett hó. Ezen elgondolkozva már csak egy jó kis forró csoki, meg egy könyv hiányzott és egész jó búvóhelyként szolgált ez a hely.
Leültem az egyik fotelba, míg Jimin a másikba, majd jelentőségteljesen rám emelte élénken fénylő szemeit, amiket az esti fény tökéletesen megvilágított. Hiába gondolkoztam fogalmam sem volt, hogy mit is akart pont tőlem. Hacsak nem az alvási szokásaimról akart ilyen komolyan elbeszélgetni, akkor tippem sem volt.
- Mesélt rólad Hobi hyung. Arról a lányról, aki megmentette - szólalt meg, de a szavai hallatán csak keserű száj íz költözött a számba, majd jobban értelmezve azt, amit mondott, felkaptam a fejemet.
