/HoSeok ff./
" - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Boldog voltam. Eljött az a pillanat, amikor tényleg boldog lehettem. Nem foglalkoztam a saját magam felé érzett gyűlöletemmel, hogy meg sem érdemeltem a környezetemben lévő embereket. Régebben is nem véletlenül voltam annyiszor egyedül, annyiszor magányos. Lehet, azt mondtam minden egyes alkalommal, mikor a szüleim megkérdezték, hogy nem érzem-e magamat egyedül, hogy dehogy, én soha. Ez talán mégis így volt. Hazudtam nekik, és hazudtam saját magamnak is. Aztán, mikor Jung HoSeok elhagyott valami megrepedt bennem, és mikor anya meghalt, az a valami darabjaira hullott. Apa és MinJi hiába voltak ott mellettem, mégis úgy éreztem, hogy teljesen magamra maradtam. A szörnyű gondolataimmal, amikben minduntalan magamat hibáztattam, amiért egyedül maradtam. Hisz azt gondoltam, hogy ezt érdemlem. Soha, senkiért nem tettem semmi jót, így miért is kaptam volna én magam bármit is. Viszont, miután találkoztam a lányokkal rájöttem, hogy a sorsom megint csak furcsamód jó irányba fordult és én nem akartam annál boldogabb lenni, mint ahogy a lányokkal voltam. Ők ott voltak nekem, én is nekik, nekem ennél több tényleg nem kellett. Arra pedig valóban nem számítottam, hogy valaha is visszakapom Jung HoSekot és nem csak barátként, hanem annál sokkolta többként. Igen, erre határozottan soha még csak gondolni sem mertem, mivel féltem, hogy valami olyan jövőképbe élem bele magamat, ami soha nem valósulhatna meg, amit valóban meg sem érdemelhetnék.
Fáztam, rohadtul fázni kezdtem, így szememet kénytelen voltam résnyire kinyitni és úgy megnézni, hogy ez mégis miért lehetett. Először csak összeráncolt szemöldökkel néztem a békésen alvó Jung HoSeok puha és selymes arcát, ami csak pár milliméterre volt az enyémtől. Emiatt éreztem homlokomon meleg leheletét, amitől hirtelen kirázott a hideg. Ezután megéreztem kezét a derekamon, amivel közel tartott magához és még álmában is szorosan tartott. Párat pislogva kezdtem el gondolkozni és mikor leesett, hogy mi is történt, majd az, hogy miket is mondtam, úgy éreztem, hogy menten elsüllyedek szégyenemben. Mégis milyen hülyeségeket hordtam én itt össze tegnap este? És még csak nem is ittam. Halkan felnyüszítve temettem arcomat a tenyerembe és vettem nagy levegőket, majd mikor meghallottam a kinti ajtó csapódását kezdtem élénkebbé válni. Nem voltam én olyan szégyenlős, de cseppet sem vágytam rá, hogy ilyen helyzetben találjanak ránk a BTS tagok, így azonnal felültem a takarót magam elé szorítva és idegbeteg módjára kezdtem el HoSeokot rángatni.
- Kelj fel! - tettem kezemet a vállára és rázni kezdtem. Lassan ő is éledezni kezdett, ezért egyik szemét kinyitva fáradtan nézett rám és mosolyodott el halványan. Oké, ez egy normál és nyugodt napon biztos, hogy jó sokáig melegséget okozott volna a mellkasomban, de most képtelen voltam értékelni a gesztusát, mivel kezdtem hallani a fiúk hangját az előtérből. - HoSeok, add ide a ruhámat, mivel megjöttek a kedves barátaid és nem szeretném, hogyha így találnának ránk - magyaráztam elfojtott hangon és kellett ugyan várnom pár másodpercet, de mikor eljutott hozzá a mondatom értelme is, rögtön kipattantak a szemei és ijedten ült fel.
- Azt hittem délig vissza se jönnek - suttogta idegesen és kiszállva az ágyból a ruhám felé sétált, majd felvéve azt, elhúzta a száját. Mivel a kontaktlencsém nem volt bent, így többet nem is nagyon láttam, ezért kezdtem bepánikolni.
