/HoSeok ff./
" - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- 3 évvel ezelőtt -
Még el se kezdődött semmi sem úgy igazán, még csak egy hónapja laktam a lányokkal és mégis ki voltam. Hyun állandó gyerekessége az agyamra ment, MinSeo mindig kifogásolt mindent, amit csináltam és Bora pedig... Bora volt. Szerintem ez mindent elmondott róla, ha ennyi nem segített valakinek, akkor annyit mondok, hogy az állandó ügyetlenkedésével az agyamra tudott menni. Ez pedig nem csak néha volt, neki az egész lénye egy kész szerencsétlenség volt. Lehet ez a megnevezés egy kicsit erős volt, dehát ez volt az igazság. Már nem utáltam őket, úgy, mint az elején, de annyira meg se kedveltem őket, így szinte minden napiak voltak a veszekedések. Főleg MinSeo és köztem. Ilyenkor a legtöbbször napokig egymáshoz se szóltunk, de volt, hogy a napokból hetek lettek. Így vált ez lassan szokássá nálunk. Mégis, kellett valami olyan hely, ahová ilyenkor menekülhettem, ezért muszáj volt keresnem egyet. Végül a TS épületén belül találtam egy gyakorló termet, amit mindenki csak elátkozott teremnek hívott, ugyanis minden este éjfélkor megszólalt bent a zene és valaki táncolni kezdett. Pedig azt a termet már évek óta nem is használta senki sem. És voltam én, akit az ilyen pletykák teljesen hidegen hagytak, mivel nem hittem az ilyen zagyvaságokban. Amíg én magam nem látok egy szellemet vagy bármi paranormális dolgot, addig nincs okom hinni bennük. Félni meg méginkább... Tehát ezen aggodalmakat félretéve kicsit arrébb rakosgattam a teremben lévő fölösleges bútorokat, letöröltem a tükröket és még egy hangfalat is szereztem. Egész tűrhetően nézett ezek után ki a terem, így eldöntöttem, hogy ez lesz az én saját búvóhelyem.
Egy nagyobb veszekedés következtében egyik nap megint csak itt kötöttem ki, egy csomag chips és kóla társaságában. Magából az életből is egy pillanatra elegem volt, így pont nem érdekelt, hogy ezeket egyenesen tilos lett volna fogyasztanom. Fáradt voltam több szempontból is. Lelkileg, testileg meg voltam terhelve és ezt lassan én is kezdtem érezni. Az állandó veszekedések nem tettek jót az idegeimnek, a rengeteg edzés pedig túlságosan lefárasztott, hisz én nem voltam ezekhez szokva már mióta. Anya halálával is gyakran álmodtam és nem tudtam ezt megbeszélni senkivel sem. Apa, mint mindig dolgozott, amit meg is értettem. Neki rajtunk kívül nem volt szinte senkije, így az egyetlen dolog, ami miatt nem érezte magát olyan egyedül, az a munka volt. MinJit nem is kellett említenem. Kis gyerekes anyukaként és orvosként nem várhattam el tőle, hogy a lelkemet ápolgassa. Aztán ott volt Jung HoSeok, akit néha láttam a tévében, de legtöbbször akkor is elkapcsoltam az adást és inkább néztem nyálas doramákat, csak az ő képét ne kellett látnom. Vele érthető okok miatt nem igazán kommunikáltam. Mondhattam azt is, hogy tulajdonképpen egyedül voltam, amihez hozzá kellett volna szoknom ennyi év alatt mégsem ment úgy, ahogy szerettem volna.
Sóhajtva leültem a tükör elé és annak nekitámaszkodva nyitottam ki a chipses zacskót, amiből épp vettem volna ki egy falatot, de hirtelen megpillantottam a terem másik felében üldögélni egy alakot. Szerintem soha nem ijedtem meg annyira, mint akkor és még a mellettem lévő kólát is feldöntöttem annyira frászt kaptam.
