Elnéztem volna még egy darabig HoSeokot, ugyanis igazán viccesen festett, de kénytelen voltam ott hagyni és bementem TaeHohoz a konyhába.
- Na, jó kis kukta. Most kapsz szépen valami rongyot a pólódra, hogy anyádnak ne kelljen mosnia a ruhádat és ezzel talán elkerülném, hogy leszedje a fejemet. - magyaráztam és találtam is egy kisebb rongyot, amit nagy nehezen betűrtem a kissrác pólójába, ezzel nagyjából védve a ruháját. Ezután én is kerestem egy kötényt és találva kettőt is, az egyiket az épp megérkező HoSeokhoz dobtam. Véletlenül pont úgy érkezett meg, hogy a fején landolt, ezért meglepetten állt meg, majd szedte le magáról és nézett a nevető TaeHora, akit igazán jól szórakoztatott ez a jelenet. - Hupsz, bocsi. - vontam meg a vállam, amiből a fiú jól tudta, hogy egyáltalán nem bántam. Sőt, egy apró mosolyt is csalt ajkaimra az előbbi jelenet.
- Ne nevess - szólt rám morcosan, amiből rögtön sejtettem, hogy még mindig ki volt akadva a bácsizás miatt.
- Neked meg lehetne már végre jobb kedved is, hisz egy ilyen édes pofival – néztem TeeHora, aki rögtön elkezdte rebegtetni a szempilláját -, és egy ilyen aranyos, és kedves lánnyal süthetsz együtt. – mutattam végül magamra. Bíztatóan mosolyogtam rá, hátha ezzel rávehetem, hogy újra normális legyen és kevésbé gyerekes. A tervem sikerült is, ugyanis az arca kezdett meglágyulni és visszatért a régi mosoly az ajkaira.
- Egy ilyen alkalmat csak nem hagyhatok ki. - vette fel a kötényt, de mivel már kezdett idegesíteni, hogy annyit szenvedett a felvételével, mögé léptem és szorosan megkötöttem egy szép masnival rajta. – Köszönöm. - nézett hátra rám és miközben felkötöttem a hajamat, lehajolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Ledermedve felejtettem el pislogni is és néztem csodálkozva a már felém forduló fiúra, aki szélesen elvigyorodott és a mit sem sejtő TaeHohoz sétált, hogy segítsen neki levenni a tálakat, amiket olyannyira elakart érni, de még túl kicsi volt hozzá, székkel együtt is. Eközben én még mindig sokkos állapotban bámultam magam elé és próbáltam meg nem figyelni a kigyulladni készülő homlokomra. Régebben biztos, hogy soha nem lett volna ilyen hatással rám, de most, hogy már éreztem valamit iránta, kezdtek a dolgok nagyban megváltozni. Levegőmet kifújva vettem rá magamat a felejtésre és felvéve egy lemondó ábrázatot segítettem kiszedni a hozzávalókat a hűtőből.
- Hogy ti semmit sem tudtok. - céloztam arra, hogy még azt sem tudták mi is kellett egy torta elkészítéséhez, mire TaeHo gyermeteg értetlenséggel az arcán, HoSeok pedig szemét lesütve próbált rám nézni.
- Én még soha nem csináltam tortát - magyarázta unokaöcsém, amit meg is értettem, így neki mondtam is, hogy ez nem feltétlenül hozzá szólt.
- Tulajdonképpen én is csak egyszer - mondta halkan HoSeok.
- Mikor? - lepődtem meg, ugyanis nem gondoltam volna, hogy bármikor is csinált. Ezzel a beszólásommal szimplán csak heccelni akartam, abba bele se gondoltam, hogy már volt dolga tortával.
YOU ARE READING
The most important person / Befejezett /
Fanfiction/HoSeok ff./ " - Utálom azokat az emlékeket, amelyekben a barátomnak tekintettelek. Utálom, hogy miattad éjszakákon át kattogott az agyam. Utálom, hogy könnyeket pazaroltam rád, holott nem érdemelted meg. Utálom, hogy hagytam magamat kihasználni. De...