Régi Út, Talán Új Célok [SZÜNETEL]

32. Rész

Magam elé meredve vártam meg míg Hanna beengedte Tae-t. Az maga után becsapva az ajtómat keresztbe fonta maga előtt karjait és követelően nézett rám. Gondolom választ várt.

Agyaltam valami válaszon, vagyis inkább kifogáson, de felesleges lett volna. Biztos látta a képet, hogy megcsaltam. De vajon min agyal ennyire? Arcára nézve kérdéseket láttam.

- Tae én...- kezdtem, de magához tért és elkezdte a kérdések sorozatát egy olyannal, amire már nem tudtam válaszolni.

- Miért hazudtál?- csapott bele a közepébe.

- Én nem akartam...- mondtam ki a leghülyébb kifogást.

- Aria...kérlek legalább eröltesd már meg magad- sóhajtott. - Miért? Miért hazudtál? Miért nem mondtad el az igazat? Miért nézel hülyének? Miért játszol az érzéseimmel? Miért akarsz olyan lenni mint Parks? Hm? Ezekre tudsz válaszolni?- kérdezte sorba egyre ingerültebben.

Szólásra nyitottam a számat, de utána becsuktam. Ezekre nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott mint egy kisgyerek az anyukája előtt. Szánalmasnak éreztem magam és teljesen jogos volt a leteremtése. Hisz egy rossz cafka vagyok.

- Sajnálom- motyogtam alig hallhatóan.

- Persze, én meg el is hiszem. Aria nem vagyok hülye. Tudom már rég meg akartad ezt tenni, amit nem is csodálok, hisz Kook minden lány álma, meg milyen rendes, milyen édes stb. Hánynom kell az olyan lányoktól mint amilyen te is lettél. Én egy értelmes lánynak ismertelek meg, nem pedig egy olyannak aki hazudott volna nekem, vagy megcsalt volna. Egy lányra sem néztem rá azóta mióta veled vagyok, érted? Konkrétan már elköteleztem volna magam erre te fogod magad és nem akárkivel, hanem Kookal megcsalsz. Csalódtam benned, nem hittem volna, hogy ekkora ribi vagy. De számomra vége itt mindennek ami köztünk volt. Soha többé látni sem akarlak- mondta nyugodtam, de még is erélyesen.

Időm sem volt válaszolni, vagy megvédeni magam mert már ki is viharzott a házból és valószínüleg vissza sem jön. A szívem fájt, rettenetesen a szavaktól amiket mondott nekem, de ha belegondolunk igaza van. Elszúrtam ami nem meglepő. Valahol mindig elcseszem.

A sós cseppek amik eddig a szememet égették most utat törtek maguknak és végig szántották bánatos arcomat. Némán zokogva húztam össze magam és a térdeimbe temettem az arcom. Szánalmas vagyok tudom. Elhagyott a szerelmem és a legfontosabb ember az életemben.

Most jön a kérdés melyik melyik, nem de? Ezt sajnos pontosan nem tudom. Ha nagyon gondolkozok és mérlegelek még akkor sem tudok az érzéseimnek parancsolni, hogy most azonnal mondják meg, kit szeretek.
De ezzel egy a baj. Az agy és a szív mindig mást mond. Ha az agyamra hallgatok talán nem sérülök meg meg nem fog fájni mert okosan döntöttem lehetőleg. De a szívem mindig szerette a kihívásokat, de szegény nem bírja a játszadozást. Aki felajánlaná értem az életét azt dobjam el? Lehetetlen. De akit már jobban ismerek mint a tenyeremet, azt engedjem el? Soha.

Kérdések és szinte egyértelmű válaszok, de ezek a kérdések örökre megválaszolatlanok lesznek olyan válaszokkal amik mindenkinek jók.

Valakinek szenvednie kell, de ha én most szenvedek talán ez a helyes megoldás? Egyik sem volt számomra az igazi? Talán a szerelmet nem nekem találták ki.

Sírásom közepette az ég megdörrent és valami leesett a polcomról. Lassan arra emelve a fejem lekászálódtam az ágyról oda sétáltam. Olyan lehettem mint egy élőhalott. Hát belülről ez mondható el.
Leguggoltam a leesett tágyért majd az újabb villamlás gyér fénnyel világította be az időközben elsötétült szobát és ralátásom nyílt arra a tárgyra amit a kezeim közt tartottam.
Akkor ott eltudtam dönteni, a tárgy nem hiába esett le. Ez már akkor is sokat jelentett nekem.
Halványan elmosolyodva raktam vissza és teljesen kitisztulva mentem vissza az ágyhoz.

A szerelmem akivel le kell élnem az életem nem más mint....

Ohayoo!
Tudom rég volt rész, meg ez rövid lett, de igyekeztem.
Ha tetszett ★-oljatok és kommenteljetek.

By: Nika