Mr.Arrogant | kth. | magyar »1.könyv

37.fejezet

A hétvégéimet a Koreában lévő kedvenc helyeimen töltöttem, ezek után eljött a kedd és rájöttem hogy ez volt az utolsó napom.

Reggel különösen korán keltem és felkészültem az iskolára. Felöltöztem, de még mindig csak 6 óra volt. Mosolyogtam a tükörben.  A napomat bölcsen fogom eltölteni.

Még túl korán volt, de el kellett mennem valahova.

Kisétáltam a szobámból, a házban még sötét volt és a szülei is aludtak még. Elmentem Taehyung háza felé.

***

Amikor elértem a kapuját, a ház csendesnek és elhagyatottnak tűnt. Ez Kim Taehyung, ő nem kel fel ilyen korán.

Sokszor megnyomtam a csengőt és ráztam a kaput, a nevét kiabálva. Nem nyitotta ki. A jobb és a bal oldalamra néztem ellenőrizve hogy senki nem figyel engem, végre átmásztam a kapun.

"KIM TAEHYUNG!" Kiabáltam és kopogtam az ajtón. Nem válaszolt nekem most sem.

Végül odamentem egy ablakhoz és belopóztam a házba. Meglepően nem volt bezárva.

A házban sötét volt. Lassan fellopóztam a második emeletre és a szobájához mentem. Amilyen halkan csak lehetséges elfordítottam az ajtókilincset és láttam, hogy Taehyung mélyen alszik az ágyában.

Bementem és álltam az ágya mellett. "Kim Taehyung?" Szóltam neki. Ő csak horkolt.

"Taehyung? TaeTae? V?" Megpróbáltam szólítgatni mindenféle becenévvel, de meg se mozdult.

"KIM TAEHYUNG!!" kiáltottam. Kinyitotta a szemeit, de rögtön visszacsukta. Elkezdtem rázni, hogy felébredjen. 

Hirtelen megragadta a csuklómat, lehúzott az ágyára, majd megölelt, mint egy párnát. 

"Hogyan jöttél be a szobámba?" suttogta a fülembe rekedt hangon. 

Próbáltam kiszabadítani magamat az öleléséből, de még mindig erősen fogott engem. "Egyszerűen bejöttem, mert nem zártad be az ablakokat." mondtam. 

Megborzolta a hajamat. "Te egy potenciális tolvaj vagy." mondta. "Még a szívemet is elloptad." 

Kuncogtam a nyálasságán és végre kiszabadítottam magamat. Felültem és ránéztem. Még mindig a plüss oroszlánját ölelgette. "Kim Taehyung, menj és mosakodj meg, bűzlesz." piszkáltam és eltakartam az orromat. 

Felült félig nyitott szemekkel. "Igen, anyu." mondta és megfogta a törölközőjét. 

Kimasírozott, mint egy gyerek, amikor hirtelen visszajött a szobába. Felnéztem rá. "Miért vagy még mindig itt?" 

Közelebb jött hozzám. Lenézett rám és kacsintott. 

"O...ké?" mondtam, még mindig összezavarodva. 

Szomorúan rám nézett. "Nincs jó reggelt puszi?"   

Kínosan pillantottam rá. Nagyon furcsa így látni őt. "Nem, még nem mostad meg a fogad." mondtam és megütöttem a homlokát. 

Felnyögött és elfordult, kiment a szobából, de hirtelen visszajött hozzám és gyorsan megcsókolt. Vigyorgott és elfutott zuhanyozni. Megforgattam a szemeimet, de mosolyogtam a nyálasságán. 

A nappaliban vártam rá, amikor lejött az egyenruhájában. 

"Menjünk." mondtam és el akartam indulni. 

Összezavarodottan nézett rám. "Megőrültél? Még mindig korán van. Nem is ettünk reggelit." panaszkodott. 

Elindultam az ajtó felé, majd ránéztem. "Ez az utolsó napom, szóval olyan dolgokat fogok csinálni, amiket még nem csináltam. Szóval menjünk be korán, nincs idő reggelire."