Mr.Arrogant | kth. | magyar »1.könyv

25.fejezet

Lassan beléptem a házba és becsuktam az ajtót magam mögött. Benéztem a nappaliba, eléggé összezavarodtam, amikor megláttam anyukámat zokogni. Bevonszoltam a táskámat a házba és anyukám felé közeledtem. 

"Mit tegyek!" kiáltotta, nagyon sírt, miközben apukám a hátát simogatta.

"A-anyu mi történt?" Kérdeztem és a szüleim rámnéztek.

"H-hyejin..." sóhajtott apukám.

Összezavarodva néztem rá, de nem mondtak semmit. 

"Apa, mi a baj?" felemeltem a hangomat, frusztráltan, mert annyira el voltam veszve. 

"Hyejin...a nagymamád...elment..." mondta anyukám zokogva. 

Leejtettem a táskámat és sokkoltan bámultam anyukámat.

"M-mi? Nem hiszek neked!" nagyon gyorsan vettem a levegőt, könnyek jelentek meg a szememben, az ajkaim megremegtek és közel voltam az ájuláshoz.

"...A szomszédja hívott minket és mondott el mindent. Igazából volt valami betegsége, ami legyengíti az immunrendszert, és most... nem tudta túlélni." magyarázta apukám.

Leestem a földre, zokogva. 

"Ez mind a te hibád! Meg kellett volna látogatni a nagyit!" ordítottam anyukámra. 

Ő nem mondott semmit, csak sírt.

"Igaza van a lányodnak. Miért helyezted előtérbe a munkádat?" mondta apu anyunak.

"Fogd be" mondta anyukám. "Tudsz mást csinálni azon kívül, hogy engem hibáztatsz?!" 

"Csak az igazat mondom, mi a baj veled?!" Kiáltotta apukám.

Már megint veszekednek, nagyot csalódtam.

"HAGYJÁTOK ABBA!" kiáltottam közbe. "TI VAGYTOK A LEGROSSZABB SZÜLŐK! Nagyi csak most halt meg és ti ketten még mindig hülye dolgokon veszekedtek! Miért nem tudjuk egymást úgy szeretni, mint egy család?!" 

Hullottak a könnyeim, ahogyan rájuk néztem. Kiviharzottam a házból és elfutottam. A béke miatt mentem haza, de minden csak rosszabb lett. 

Sóhajtottam, nagyon fáradt vagyok.

Kivettem a telefonomat és írtam egy üzenetet Taehyungnak. 

"Találkozhatnánk? Elég rosszul érzem magamat." -Hyejin

Elértem a parkhoz és leültem egy padra, majd megnéztem a telefonomat. 

"Oké, már elindultam a parkba." -Taehyung 

A könnyeim csak hulltak. Nem hiszem el, hogy nagyi elment. Beírtam a számát a telefonomba és felhívtam.

"Nagyi... vedd fel légyszi..." mormogtam magamnak. 

Nem vette fel senki. Tényleg nem jön vissza.

Leraktam és a kezeimbe temettem az arcomat.

"Hyejin!" szólított Taehyung, felém futva, lihegve. 

Mielőtt elmondhattam volna mindent, leült mellém és erősen megölelt. 

"T-taehyung..." folytattam a zokogást. 

"Shh, nem mondj még semmit. Le kell nyugodnod először, oké?" mondta, még mindig próbált rendesen levegőt venni, miközben engem ölelt. 

"A nagymamám elment..." mondtam gyengén. 

Elengedtem és letöröltem a könnyeimet. "Nagyon sajnálom, túl érzelgős vagyok. Csak nem akarok hazamenni. A szüleim megint veszekednek." mondtam.