Mr.Arrogant | kth. | magyar »1.könyv

14.fejezet

A szobámban tanultam, amikor csörgött a telefon. Felvettem, nem nézve, hogy ki hív.

"Tessék, Hyejin  beszél." mondtam

"Hyejin..." Mondta a hang a másik vonalban. Leejtettem a tollamat. Ismerős ez a hang. 

"Ki az?" mondtam

"Hogy felejthettél el te kis gazember?" Mondta tovább, akcentussal.

Végre rájöttem, ki az.

"Nagyi!" kiáltottam. Nagyon izgatott voltam, hogy végre hallhatom a hangját. Kuncogott a másik vonalban. 

"Miért nem hívtál ilyen sok ideig? Próbáltalak hívni, de soha sem vetted fel. Aggódtam, tudod?" mondtam aranyosan.

"Hagyjad a cukiságot, mikor fogtok meglátogatni?" kérdezte

"Nem tudom. Nagyon el szeretnék menni hozzád. Nagyon hiányzol." mondtam. Kuncogott, de utána elkezdett köhögni, komolynak hangzott.

"Nagyi, beteg vagy?" kérdeztem

"Ez csak egy normális köhögés, el fog múlni. Meg kell etetnem a macskát, rendben. Remélem hamarosan látlak." mondta

Sóhajtottam. Könnyek gyűltek a szemembe. "Nagyi... s-szeretlek" mondtam, visszatartva a könnyeimet. 

"Oh... én is szeretlek. Dolgozz keményen, legyél jó, oké. Szia" mondta és lerakta.

Mosolyogtam, de hulltak a könnyeim. Boldog voltam, hogy hallhattam a hangját. Nagyon látni akartam. Azt kívántam, bárcsak elvinnének a szüleim. 9 hónap telt el az utolsó látogatás óta. Mivel még mindig fiatal vagyok, nem tudom, hogy utazzak el hozzá. Annyira hiányzik.

*

Hazaértek a szüleim és együtt vacsoráztunk. Csend volt. Az egész ház csendes volt, csak a Tv-t lehetett hallani.

"Anyu...apu..." mondtam és a szüleim rám néztek.

"Nagyi felhívott ma. Kérdezte, hogy mikor fogjuk meglátogatni."

Anyukám felemelte a szemöldökét. "És?"

"És... Mikor tudnánk meglátogatni?" kérdeztem.

Anyukám sóhajtott és folytatta az evést. "Ugye tudod, hogy elfoglalt vagyok?" 

"De csak egy nap lenne. Plusz, beteg lett. Légyszi Anyu? Apu? valamelyikőtök elvihetne. Utána elmehettek dolgozni, amíg én nagyinál vagyok." mondtam és rájuk néztem.

"Édesem, elfoglalt vagyok, oké. Majd elviszlek legközelebb." Mondta anyukám a reményeimet rommá döntve. 

"Csak vidd el Hyejint. Ő akkor is csak az édesanyád, hadd lássa a lányodat." szólalt fel apukám. 

"Ha azt hiszed, hogy könnyi, akkor menj és vidd el te Hyejint!"

Megint kezdődik. 

"Én is elfoglalt vagyok, nem? Miért látogatnám meg az anyósomat, amikor a saját lánya nem jön?" 

Megint veszekednek.

Rácsaptam az asztalra, majd felálltam. "ABBAHAGYNÁTOK A VESZEKEDÉST?!"

Mindketten rám néztek. 

"Lee Hyejin, ne legyél bunkó!" mondta anyukám

"UTÁLLAK TITEKET!" mondtam és elviharzottam. 

"Mit csinálsz?" Apukám felállt és követett. 

Gyorsan kifutottam a házból, nem tudott elérni. Elfutottam jó messzire, át a sikátoron, ki az utcákra.

Az utcán sétálgattam és a könnyeim csak hulltak, pedig nem vettem őket észre. Hideg volt és mezítláb voltam. Elveszettnek éreztem magam. Nem tudom hova menjek, de nem akarok még hazamenni. Kellett egy kis idő egyedül.

Az utcák tele voltak emberekkel. Néhányan hazafelé mentek, hogy újra a szeretteikkel lehessenek, egy hosszú, fárasztó nap után.

Az én családom miért nem ilyen? Sóhajtottam, még mindig sírtam. Csak sétálgattam, amikor valaki megérintette a vállamat.  

"Hyejin mit csinálsz itt egyedül?" kérdezte Taehyung

Kizökkentem a gondolataimból és letöröltem a könnyeimet. "Oh, szia" mondtam

"Hé... miért sírsz?" kérdezte

"Semmi, csak túl hideg van" mondtam

"Miért jöttél ki a házból mint egy csöves, kabát és cipő nélkül" kérdezte a lábujjaimat nézve.

Nem mondtam semmit, próbáltam nem elsírni magamat, de nem ment.

"Ahj... bolond Hyejinie mi a baj?" Kérdezte, de nem mondtam semmit.

  Sóhajtott és megfordult.

"Ugorj fel, elviszlek a hátamon." mondta

"N-nem akarok hazamenni" válaszoltam

"Csak ugorj fel, nem viszlek haza, hülye" mondta és lehajolt, hogy elérjem a vállát.

*

Folytattam a sírást, miközben a ő a hátán cipelt. 

Elértük a házát, beírta a kódot. A kapu kinyílt és bementünk. 

Leültetett a kanapéra.

"Hé! Nézd a vállam. Tiszta nedves miattad" nyafogott

"B-bocsánat" zokogtam. 

Leült mellém. "Szóval, el fogod mondani, hogy mi történt?" 

El is mondtam. Valahogyan megbíztam benne és elmondtam mindent a szüleim veszekedéseiről és arról, hogy mennyire hiányzik a nagymamám. Sokkal jobban éreztem magamat.

Lassan simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson.

"Szeretve akarom érezni magamat. Csak látni akarom nagyit, mert ő az egyetlen, aki igazán szeret engem." mondtam, kiengedve a bánataimat.

Letöröltem a könnyeim és sóhajtottam.

"Hát, öm, velem beszélhetsz?" mondta. 

"De olyan gonosz vagy velem és te csak-"

Félbeszakított, amikor megölelt.

"Csönd, kell egy kis szünet neked." mondta. Újra elkezdtem sírni. 

Elengedett. "Héé, nagyon rondán nézel ki amikor sírsz. Abbahagynád?"

Egy kicsit kuncogtam és abbahagytam a sírást, de a szemeim vörösek és dagadtak voltak. Adott egy kis rágnivalót, hogy együnk valamit, miközben beszélünk.

"Hogyan menjek most haza?" kérdeztem.

"Itt maradhatsz egy kicsit, aztán hazakísérlek."

***

9 óra volt és Taehyung hazakísért.

"Köszi Taehyung. Elég kedves vagy, huh." mondtam és elnevette magát.

"Holnap találkozunk a suliban, bolond Hyejinnie" mondta és elment.

Az ajtóhoz fordultam és kopogtam. Az ajtó kinyílt.

"Hyejin!" Az anyukám megölelt. "Ne haragudj, oké." 

Sóhajtottam és gyengén elmosolyodtam.