Mr.Arrogant | kth. | magyar »1.könyv

8.fejezet

45 perc telt el miközben azt terveztem, hogy hogyan kéne megcsinálni a projektet. Eközben Taehyung még mindig aludt. Úgy éreztem, mintha én lennék büntetésben. 

"Hé Kim Taehyung" mondtam és megrúgtam az asztal lábát, miközben ő még mindig a padon feküdt. Újra megrúgtam az asztalt.

De ő meg sem mozdult. 

Közelebb mentem és megráztam a vállát. "V? Taehyung? Kim Taehyung?" szólítgattam. 

"...mi..." válaszolta gyengéden. "oh, jó hogy válaszoltál, már azt hittem, hogy meghaltál." mondtam

Azt hittem, hogy vissza fog szólni, de ehelyett csak ült a helyén. Ez a gyerek tényleg beteg? 

"Hé, ülj rendesen" mondtam és rávettem, hogy hátradőljön. Fáradtnak tűnt. A kezemet a homlokára tettem, nagyon forró volt. 

"Ajj, lázas vagy!" kiáltottam

"Tudom, majd elmúlik." mondta

Kínosan bámultam rá. Elvigyem az orvoshoz? Vagy elmondjam Mrs. Jungnak? Várj, nem. Kérdőre fog vonni és azzal fog gyanúsítani, hogy túlságosan aggódok érte. 

"J-jól v-vagy?" kérdeztem

Nem válaszolt és kezdtem ideges lenni. 

"Megyek és idehívom Mrs. Jungot" mondtam, majd felálltam, de egy kéz megragadta a csuklómat. 

"Ne" mondta "Már csak 15 perc van hátra."

Nagyon gyengének hangzott. Úgy döntöttem, hogy leülök mellé és várok. 

A 15 perc meglehetősen lassan telt el, egyszer csak kinyílt az ajtó.

"Oh? Hyejin te is itt vagy?" mondta Mrs Jung.

"Hát, a projektünkről kellett volna beszélnünk, de Taehyung megbetegedett." magyaráztam el. 

"Akkor elkezdhetné csinálni a házit vagy ha legközelebb beteg lesz, akkor megint itt kell pihennie. Most mehettek" mondta és elment. 

Felálltam és Taehyung felé fordultam. "Haza tudsz menni egyedül, ugye?"

Ő csak ült a székén és úgy nézett ki, mint egy kisfiú aki el akar aludni. 

"Vigyél haza a hátadon" mondta és mindkét kezét felém tartotta. 

"Hé! Megőrültél?" kiáltottam

Lebiggyesztette a száját és nyafogni kezdett. 

"Légyszi, légyszi, légyszi.." Mormogta, a szemei csak félig voltak nyitva.

A végén kimentem az osztályból, egy nehéz gyerekkel a hátamon. Majdnem leestem a lépcsőn, miközben próbáltam lemenni az első emeletre. 

Kisétáltam az iskolából, mindenki engem és Taehyungot bámulta, azt gondolva, hogy milyen furcsa, hogy az a lány egy fiút visz a hátán. 

"Hova kell m-mennem?" Mondtam, miközben a lábamat húztam magam után. 

"Egyenesen..." suttogta és már majdnem elaludt. 

"HOGYAN TUDSZ ELALUDNI, MIKÖZBEN ÉN AZON KÜZDÖK, HOGY HAZAVIGYELEK?" ordítottam rá. Sóhajtottam egyet és folytattam az utat. 

Már 10 perce sétáltam, amikor fel akartam adni. De ilyen betegen látva, nem dobtam le félúton. Szerencsére már sokat edzettem a karjaimat a kint-állok-a-folyosón-két-kézzel-a-magasban büntetéssel. 

Felnéztem és rájöttem, hogy arra felé tartunk, ahol a nagy házak vannak. 

"Biztos, hogy jó felé megyünk?"