Mr.Arrogant | kth. | magyar »1.könyv

12.fejezet

Hazaértem az iskolából, már megint ugyanazt a jelenetet láttam. A szüleim veszekedtek. 

"...A munkahelyemen voltam, keményen dolgoztam és te egy másik nővel flörtöltél?!" Ordította anyukám.

"Nincsen viszonyom senkivel, már megmondtam! Miért nem hiszel nekem?! Hagyjad abba a veszekedést, különben tényleg keresek egy másik nőt!" Ordibálta apukám.

"AKKOR KI AZ A NŐ, AKIVEL VOLTÁL?!"

"AZ EGYIK ÜGYFELEM! HÁNYSZOR KELL MÉG ELMONDANOM?!" ordított apukám addig, amíg piros nem lett a feje és látszottak az erei a nyakán.

A szüleim észre sem vették, hogy beléptem a házba. Felfutottam a szobámba és becsaptam az ajtót. Csak azt kívánom, bárcsak abbahagynák a veszekedést. Amikor kicsi voltam, minden rendben volt. Nem tudom, hogy mi történt. Túl sokat dolgoztak és amikor hazaértek, kiengedték a dühüket egymásra, még vacsora közben is. 

Elegem volt mindenből. Az ágyamon feküdtem, reménytelennek éreztem magamat.

"EL AKAROK VÁLNI!" hallottam, ahogyan anyukám ordította a nappaliból.

Könnyek jelentek meg a szememben, majd lefolytak az arcomon. Mindig ez van, de nem tudok hozzászokni, így minden este sírok. 

Befogtam a fülemet és megpróbáltam nem figyelni erre a kegyetlen világra, de még mindig hallottam az anyukám ordítását. A könnyeim csak potyogtak megállás nélkül. Bárcsak a nagymamám gondoskodna rólam most is. Hiányzik nekem.

Sóhajtottam és kihúztam az egyik fiókot. Megfogtam a bicskát.

Milyen régen csináltam már ezt. Ez a szokás lehet, hogy visszajön.

Közelebb hoztam a pengét a csuklómhoz. Vér szivárgott ki a vágásokból.

Egy vágás...két vágás...három...

A könnyeim csak folytak, a fájdalom egyre gyengébb lett, minden újabb vágással. 

***

A következő nap megint egyedül voltam szünetben, mert Mina a három fiúval volt- Taehyunggal, Jiminnel és Jungkookkal. Sóhajtottam. Nincs szíve, nem sajnál egy kicsit sem?

Gyorsan befejeztem az ebédelést és nem tudtam semmit sem csinálni. Úgy döntöttem, hogy sétálgatok az iskolában.

Felmentem a harmadik emeletre, ott még magányosabbnak éreztem magamat, szó szerint senki sem volt ott. Elmentem a művészeti szoba mellett, egyenesen a zongorához.

/visszapillantás/ 

"Hyejin, megtanítom, hogyan kell eljátszani a kedvenc darabomat. Amikor fiatal és szerelmes voltam, a nagypapád ezt játszotta nekem. Onnantól kezdve szerettem belé." mondta a nagymamám, amikor még kicsi voltam, körülbelül 7 éves. Kuncogtam, amikor elmondta a történetet. 

Dallamosan és gyönyörűen játszott, ez volt az első alkalom, hogy hallottam a dalt és közel voltam a síráshoz, még olyan fiatalon is. A nagypapám komponálta a nagymamámnak. Szeretetet árasztott a dallam. Tökéletes volt.

/visszatekintés vége/ 

Sajnos a nagypapám meghalt, amikor születtem. Nem volt lehetőségem találkozni vele, vagy érezni a szeretetét. Csak annyit tudtam, hogy egy úriember volt, egy ember jó modorral. Nem mint Taehyung, vagy mint apukám.

Az ujjaimat a billentyűkre tettem és elkezdtem játszani. 7 évesen megtanultam ez a dalt, de még mindig nem tudom olyan szépen játszani, mint a nagymamám.