Hey, Angel-(Larry Stylinson mpreg. BEFEJEZETT)

09

Harry

Harry nem volt az a tipikus sírós fiú. Kordában tudta tartani az érzelmeit, melyek sosem ütköztek ki rajta sírás formájában.
"-A sírás a gyengéknek való Harry. És te nem vagy gyenge."-mondta egykoron édesapja, miután a hét éves Harry kiscicáját elütötte egy eszement az autójával, pont a házuk előtt, éppen akkor, amikor ő vidáman játszadozott nővérével és a szomszéd gyerekével Bobby-val. Emlékezett rá, hogy rettenetesen sírt, hiszen Bobby-n, és nővérén kívül nem igen voltak barátai. A Sophie névre keresztelt fekete-fehér kiscica Harry mindene volt hat éves kora óta. Sophie-cicát megboldogult nagyanyja ajándékozta neki születésnapjára. A cica egy igazán beteges állatka volt. Sokat tüsszögőtt, csipás volt mindkét szeme, folyt az orra, és kisebb, soványabb  mint tulajdon testvérei, akiket Harry látott nagyanyja padlásán. De mégis ez a kiscica különleges volt a fiú számára. Amit más nem látott benne azt ő látta, és bízott benne, hogy Sophie egy napon meggyógyul, egészségesebb lesz, mint bármely macska az egész Földön. És úgy lett. A cica napról-napra egészségesebb, és erősebb lett, meglepve ezzel a Styles család összes tagját, kivéve a göndör hajú kisfiút, aki rendíthetetlenül bízott, és reménykedett.
Egy éven keresztül Sophie volt Harry támasza, amikor szomorú volt. Amikor úgy érezte, senki sem szereti. Amikor beteg volt. A bundás lény olyankor dorombolva futott Harry-hez és nyávogva kéredzkedett fel a fiú ölébe. Harry pedig egy percig sem tiltakozott, hiszen Sophie szerette őt, és ő is szerette Sophiet. Vele aludt, vele ébredt, vele evett, és mindent elmondhatott neki, amit a nővérének nem mert. Ezért is viselte meg annyira az akkor hét éves fiút szeretett macskája halála. Az ernyedt, üveges szemű, véres bundájú kiscicáját az ölében tartva zokogott, és rohant apjához vígaszt keresve. Desmond Styles kőszívű emberhez méltóan nem nyújtott akkora vígaszt, amekkorát egy fiú elvár egy apától. Csupán megveregette Harry hátát, és rászólt, hogy nem lehet gyenge, nőljön fel végre, mert ha így folytatja, az emberiség elfogja egy napon taposni. A göndör hajú, egy egész napon keresztül síratta Sophie-t, majd eltemette a kert végébe, és mintha mi sem történt volna, nyugodtan, könnyektől nedves arccal sétált fel a szobájába.
Másnap már nem sírt.
Többet már nem sírt.
Ahogy egyre jobban nőtt, annál jöbban folytatta el az érzelmeit. Lenyelte az emberek bántását, melyet rendszerít azért kapott, mert a fiúkat szereti. Elviselte, hogy megalázzák, saját apja kitagadja, de akkor sem sírt.  Olyan volt a barátai számára, mint valami szobor, melynek nincsenek érzései. De akik jól ismerték Harry Styles-t, mint Niall Horan és Liam Payne, azok tudhatták, hogy a göndör hajú lakása falán lévő lyukak nem véletlenül kerültek oda, mint valami új díszítési forma. Harry előszeretettel használta az öklét, mint egyetlen, és egyszerű megoldás.
Az érzékenység ismeretlen érzelem volt a fiú számára, egészen huszonegy éves koráig. Harmadikas tanuló volt a Londoni Művészeti akadémia zenetagozatán. Örömmel, mosolyogva habzsolta az életet. Bulikba járt, mindennap más lánnyal, fiúval bújt ágyba, hiszen ki tudott volna ellenállni a zöld szemű, göndör hajú Harry bájának, melyet előszeretettel vetett be céljai eléréséhez? Senki. Harry Styles az egyetem rosszfiújaként tartották számon az emberek, akik bár tartottak tőle, mégis szerettek volna bekerülni a társaságába, melyet Niall Horan és Liam Payne alkotott. Göndör hajú élete boldognak tűnt, de ő mégsem érezte magát annak. Volt egy szerető családja, volt két őszinte barátja, akiket mindennél jobban szeretett. Kiváló tanuló volt, bárkit megkaphatott volna. Az élete tökéletesnek látszott, de hiányzott belőle a boldogság, a szerelem. Harry nem találkozott eddigi élete során olyan személlyel, aki mellett boldognak érezhette volna magát, akit feltétel nélkül, tiszta szívéből szeretett volna.
Egészen egy borús, márciusi napig így érezte magát, de aztán az élete gyökerestül megváltozott, miután Louis Tomlinson szó szerint beesett az életébe. Attól naptól kezdve minden más volt.
Harry is más lett. Louis jobbá tette őt, minden egyes nap, és minden egyes nap tökéletesnek tűnt Harry szemében. A göndör hajú lassan szerelmes lett a kék szemű angyalba, akit mindentől, mindenkitől óvni próbált. Louis volt az ő angyalkája, az egyetlen gyönyörű, törékeny, aprócska angyalkája. Az az egy év, melyet Louis-val tölthetett Harry élete legszebb időszaka volt. Megismerhette a szerelmet, a boldogságot, mindent, ami igazán élővé tesz egy embert. Louis mellet újra megismerhette az emberi érzéseket, melyeket vagy elrejtett az emerek elől, vagy egyáltalán nem ismert. Féltékenység, harag, mosoly, pillangók a gyomrában, a mindig hevesen dobogó szíve, amikor az ő angyala közelében lehetett. Louis előtt nem félt sírni. Louis miatt nem volt rest sírni. Harry újra sírt, miután az ő angyalkája kilépett az életéből, a göndör hajú ostoba hibája miatt. Nem szégyellte a könnyeit, hiszen Louis miatt sírt. Louis pedig Harry gyengéje volt..
Sosem gondolta volna, hogy egy év után ilyen fájdalmas lesz a viszontlátás. Könnyei megállíthatatlanul potyogtak szeméből, ahogyan Louis aprócska testét szorongatta a karjaiban, a hideg, mocskos földön ülve. De abban a pillanatban semmi sem érdekelte, csak az ölében fekvő angyal megroncsolt teste.
Louis profilja még mai napig tökéletes maradt, hiába horpadt be két oldalt az arca, jelezve a külvilágnak, hogy egy év alatt rengeteget fogyott. Harry utálta magát emiatt, hiszen Louis biztosan miatta néz úgy ki, mint valami anorexiás élő roncs. A hatalmas, szürke pulóver alatt, szinte érezte az ujjának nyomódó bordákat, melyek csúnyán domborodnak ki Louis oldalán. Harry a tudatot is utálta, hogy valaki bántotta a szerelmét. Tiszta szívéből gyűlölte az illetőt, aki ily' csúnyán helyben hagyta. Ahogy újra szemügyre vette Louis megroncsolt testét, szívében hatalmas szúrást érzett. Louis orrából szivárgott a vörös vér, alsó ajka, valamint szemöldöke csúnyán felszakadt. Pulóvere koszos,  vérfoltos volt, és teljesen úgy tűnt, mintha már nem élne. Arca borzalmasan fehér volt, és nem mozdult. Harry kétségbeesett volna, ha nem hallja meg pár másodperccel ezelőtt Louis szívének lassú, mégis ütemes dobogását.
-Kérlek, kérlek angyalom nyisd ki azt a szép szemed! Kérlek!-könyörgött sírva az ölében fekvő szerelmének. -Látni akarom azokat a gyönyörű szemeid, kérlek angyalom, ne tedd ezt velem!
Aprócska puszikat nyomott Louis homlokára, és már-már lehetetlenül szorította magához az aprócska testet, melyből az élet lassacskán távozni készült. Nem akarta, hogy egyetlen szerelme így haljon meg. Nem akarta, hogy szerelme egyáltalán meghaljon. Túlságosan szerette őt, nem engedhette el. Még nem.
Előre-hátra ringatta Louis-t, miközben fejét a fiú mellkasára hajtotta. Könnyeivel  összemaszatolta a szürke anyagot, mely Louis felsőtestét borította.
-Úristen!-hallotta meg Liam Payne hangját. A barna hajú fiú, kezét a szájára szorítva állt meg Harry, Louis testét szorongató alakja mellett.
-Se-segíts!-kérte Harry könnyes arcát Liam-re emelve. Liam szemeiből szintén könnyek folytak, ahogy a két, számára fontos alakot nézte a földön kuporogni. Az ijedtség, mint valami köd lepte el az elméjét, az adrenalin száguldott az ereiben, de közben attól félt, hogy bármelyik percben összeesik.
-Kérlek angyalom..kérlek kincsem..-ringatta Harry tovább Louis-t, mint valami apró babát. Liam szíve majd megszakadt, hogy így kellet látnia Harry-t. Még egyszer sem látta így szenvedni legjobb barátját, és tudta, ha nem segít Louis-on azonnal, akkor talán meg is halhat. És ha Louis meghal, akkor Harry is.
-Kórházba kell vinnünk Harry!-suttogta halkan, letérdelve barátja mellé. Jobb kezével óvatosan megsimította Louis hideg homlokát.
-N-nem..nem akarom oda vinni..-tiltakozott a göndör hajú és egy puszit nyomott szerelme homlokára.
-De Harry...
-Nem!-kiáltott fel Harry, mire Liam összerezzent, és ijedten nézett barátjára. -Nem akarom, hogy idegenek legyen mellette! Én akarok vele lenni!-sírta el magát, és újra magához ölelte szerelme ájult testét. Liam abban a pillanatban Harry-t egy ijedt, elveszett kisfiúnak látta. Tudta, hogy barátja rettenetesen félt, félt, hogy elveszíti egyetlen szerelmét, akivel újra elbánt a sors. Csúnyán, és kíméletlenül.
-Vigyük hozzám..-sóhajtotta a barna szemű fiú gondterhelten, miközben jobb kezével beletúrt fényes, dús hajába.  Harry könnyes arccal egy pillanatra ránézett, majd lehajtotta a fejét, és csak ennyit mondott szerelme arcát bámulva.
-Köszönöm.-suttogta.

Utáljatok bébik, de én szeretlek titeket!! 😂💕

*E