Hey, Angel-(Larry Stylinson mpreg. BEFEJEZETT)

16.

Louis

Louis hálás volt szüleinek, amiért nem kérdezősködtek és nem is faggatták állapotáról. Bár,édesanyja alig tudta visszafogni magát, amint meglátt egyetlen fia nyúzott kinézetét, mégis vett egy hatalmas levegőt és mosolyt erőltetve ajkaira invitálta be Louis-t a házba. Johannah könnyei égették a szemeit, akárhányszor legidősebb gyermekére nézett, akit a sors csak büntet ahelyett, hogy jutalmazná. Pedig Louis egy földre szállt kis angyalka volt, és Jay szemébe ez a nézet soha nem is változott. Fia, aki olyan jó volt mindenkihez, most összetörve lépte át  egykori háza küszöbét. Kék szemeiben alig pislákolt valamicske élet. Arca, szinte szürke színben pompázott a kialvatlanságtól és feltűnően lyukadt be két oldalt. Arccsontja ijesztően türemkedett ki papír vékonyságú bőrén, borostája több napos, láthatóan nem törődött kinézetével. Barna haja kócosan meredezett a plafon felé, néhány kósza tincs a szemébe hullott. Fehér pólójából kilátszódó tetovált karjai, egy öt éves kisfiú végtagjaival vetekedtek. Ruhadarabjai feltűnően nagyok voltak rá, szinte elveszett bennük. Már nyoma sem volt az egykoron egészséges, mosolygós Louis-nak, aki minden hétvégén meglátogatta szüleit, valamint kishúgát. Aki vicceivel szórakoztatta a népet, és kedve egy pillanatra sem lankadt. Az a Louis már távol volt, helyét egy ismeretlen, beteges alak vette át, aki nem volt jól.
És Louis is tudta, hogy nem volt jól.
Sőt. Rettenetesen érezte magát nár napok óta. Nem volt kedve semmihez, nem akart semmit csinálni. A beszéd nehezére esett, mintha a szavak fájtak volna neki. Enni nem evett, mert attól félt, hogy szüntelenül háborgó gyomra nem fogadná be a bevitt táplálékot. Inni is csak akkor, amikor úgy érezte muszáj. Tudta, hogy barátai rettenetesen aggódnak érte, ő mégsem szeretett volna tudomást venni róla. Nem akart több sajnálatot, nem akarta, hogy vígasztalják. Teljesen elszigetelte magát lakótársai elől, akik csak segíteni próbáltak neki. Bezárkózott a szobájába és csak sírt. Sírt, mert utálta magát. Sírt, mert nem értette, hogy miért tették ezt vele. Sírt, mert fájt. Zokogott, mert undorodott magától és sírt, mert Harry nem volt mellette. Miután találkozott a fiúval, minden egyes percben arra vágyott, hogy Harry ismét a karjaiban tartsa őt és soha ne engedje. Harry ölelése alatt biztonságban érezte magát. Újra mellette volt, és azt kívánta, hogy az a pillanat örökké tartson. Azt akarta, hogy göndör hajú szerelme csókolja, szeresse őt, úgy, mint annak idején. Azt akarta,  Harry becézgesse, úgy, mint régen és megnyugtassa, hogy minden rendben lesz, mert ő ott van mellette. De aztán rájött, hogy a valóságban él és nem holmi álom világban, ahol minden tökéletes. Négy nap alatt, Harry nem kereste őt. Nem látogatta meg és nem is érdeklődött, hogyléte felől. Hiszen híres, sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia! Te egy senki vagy. Harry számára nem létezel-gondolta magában, és ez újra elkeserítette őt. Harry nélkül nem volt jó semmi. Harry nélkül nem volt értelme semminek.

Most húga szobájában ült, fejét a falnak támasztva, miközben szeretett kishúgát hallgatta, aki már nem is volt olyan kicsi. A kis Charlotte immár kész nő lett, gyönyörű és erős, Louis pedig hihetetlenül büszke volt testvérére, amiért egy súlyos baleset után így felépült. Irigyelte húga kitartását, amit biztosan édesanyjuktól örökölt a lány.
-Hé, Lou!
-Hm?-Lottie hangjára azonnal felkapta a fejét, és testvére irányába fordult. Lottie mellette üldögélt, szokásos rózsaszín takarója alá rejtve a világ elől ép, és sérült lába maradványát. Arcán együttérző mosoly ült, miközben félkézzel megsimította bátyja jobb karját.
-Minden rendben?-kérdezte halkan.
-I..igen.-bólintott a fiú, és ajkaira erőltetett egy gyenge mosolyt, hátha ezzel meggyőzheti húgát. De Lottie nem volt buta.
-Miért hazudsz? Nem vagy jól. -ingatta fejét a lány, kócos copfjából kiszabadult tincsei az arcát csapkodták. -Történt valami?-húzta fel szemöldökeit és kezét Louis hátára simította.
Louis torkában gombóc képződött, ahogy testvére, hozzá hasonlóan kék szemeibe nézett. Mintha Lottie átlátott volna a fiú hamis álcáján, melyet olyan nagy nehezen húzott fel magára, hátha eltakarhatja a lelkében tomboló fájdalmat. 
-Lou, miért sírsz? Mi a baj?!
Louis észre sem vette, hogy sír, csak akkor, amikor Lottie szorosan átkarolta őt és csitítani kezdte, hátát folyamatosan simogatva. 
-Nem bírom..-suttogta szemét összeszorítva.
-Mit Lou? Mi a baj?-Lottie arcán is könnyek folytak le, miközben szeretett bátyát ölelte magához, aki abban a pillanatban egy elveszett kisfiúra hasonlított.
-Nem bírok élni.
-Ne beszélj butaságokat Lou! Ne mondj ilyet!
-Megakarok halni!-zokogta a fiú, fejét húga pólójába temetve, karjaival a lány törzsét szorítva erőtlenül.
Lottie hangosan felsírt bátyja szavaira, és már lehetetlenül ölelte magához a vékony alakot.
-Ne! Ne mondj ilyet! Minden oké Louis. Minden rendben! Itt vagyok, itt vagyok melletted csak kérlek ne csináld ezt!-suttogta a lány szaggatottan.
-Fáj..-nyögte a fiú.
-Minden rendben lesz. Minden rendben lesz Louis.
Louis könnyes szemekkel nézett fel testvére, szintén könnyektől maszatos arcára.
-Ígéred?
-Ígérem.
De Louis már nem hitt semmiben és senkinek.