Hey, Angel-(Larry Stylinson mpreg. BEFEJEZETT)

17.

Louis

2016. Május

Mint valami szobor, akinek a semmivel össze nem téveszthető kétségbeesettségen kívül más jól kivethető érzelmet nem faragott a művész. Meredten ült, és bámulta a vele szemben lévő öreg tölgyfa korhadt törzsét, amely olyan nagy és terebélyes volt, hogy eltakarta előle a kilátást. Arcáról a könnyek lassacskán folytak lefelé, sötétzöldre színezve amúgy halvány színű felsőjének anyagát, miközben ujjait fájdalmasan csavargatta ölében. A végtagok pirossága arról árulkodott, hogy a fiú már hosszú percek óta folytatja ezt fájdalmas tevékenységet, amely a csontok fülsértő ropogtatásával jár.
-Louis, kérlek hagyd abba!
Eleanor aggódva helyezte szépen manikűrözött kacsóit Louis remegő kézfejére  és fogta le a fiú ujjait a sajátjaival, éppen annyira, hogy az ne fájjon, valamint a mellette ülő  figyelmét magára vonja.
A barna, göndör hajú lány, reszketeg sóhajt hallatva tűri füle mögé, egy a kontyából kiszabadult kósza tincset, amely idegesítően lógott szemébe pár másodperccel ezelőttig, majd óvatosan végig simított a mellette ülő Louis karján.
-Ideje mennünk. A doki már vár!-mondta gyengéden, fejét kicsit oldalra biccentve, hátha elkaphatja Louis pillantását. De Louis nem nézett fel. Magába roskadva ült, fejét konokul lehajtva, végtagjait görcsösen összehúzva, mint aki igyekszik elbújni az egész borzalmas világ elől. Mert Louis tényleg borzalmasnak látta az egész világot. Hiába volt Május, hiába sütött kellemesen a Nap, hiába hallotta a madarak csicsergését, hiába hallotta a gyerekek önfeledt nevetését és érezte a nyár illatát..ő mégsem volt boldog. De mi oka lett volna a boldogságra? Az egyetlen személy, aki igazán boldoggá tette őt két hónappal ezelőtt kilépett az életéből magára hagyva Louis-t.
Louis szívében akkora törés keletkezett, miután Harry Styles csúnyán megalázta és megcsalta őt egy csodaszép lánnyal. De Louis nem hibáztatta őt, hiszen Camille tényleg gyönyörű, tökéletes és pont Harry-hez való. Ellenben Louis-val. A fiú feledhetőnek, dagadtnak, csúnyának és jelektéktelennek gondolta magát. Soha nem értette, hogy Harry mit látott annak idején benne, miért pont ő kellett neki, ha vannak a világon sokkal szebb emberek? De szeretett Harry-vel lenni. A zöldszemű félisten mindig elérte szavakkal és tettekkel, hogy Louis tökéletesnek, fontosnak, gyönyörűnek érezze magát és nem mellesleg olyan személynek, aki megérdemli az emberek szeretetét és Harry Styles szerelmét. De Harry ezek szerint nem szerette őt igazán. Sőt, talán nem is volt belé szerelmes, ha ilyen könnyen félrelépett.  Hiszen ki szeretné a kis csúnya Louis-t? Az ostoba, béna, dagadt, alacsony kis törpét? (Bazdmeg. Én minden pillanatomban dugnék veled. Szerk.) A repedés, amely ott tátongott a szívén egyre csak nagyobb és nagyobb lett. Harry hiánya lassan felemésztette őt, a szakadék legmélyére lökve, ahonnan nincs kiút.
-El..kérlek..-suttogta, és fejét a mellette ülő, barna hajú lány irányába emelte. Eleanor, könnyektől párás szemekkel nézett a barna hajú fiúra, miközben tenyerével Louis hátát simogatta szüntelenül.-Menjünk haza kérlek.
Eleanor szíve fájdalmasan szorult össze, Louis halk, erőtlen hangjától.
Mert Louis tényleg erőtlen volt. Már hetek, sőt napok óta nem evett rendesen, ami már kezdett látszódni rajta, hiszen nadrágjai csúnyán lógtak rajta, felsőiben szinte elveszett és még kisebbnek látszódott, mint amilyen valójában volt. Fáradtnak és kimerültnek érezte magát minden egyes pillanatban. Nem arról volt szó, hogy nem aludt rendesen. Azoknak a napoknak már rég búcsút intett, hála a nyugtatónak, amelyet Zayn adott kölcsön neki, abban reménykedve, hogy így lecsillapíthatja barátját, amikor az ok nélkül kezd el kiabálni, valamint azért, hogy Louis-nak ne legyenek többé sirógörcsei. Csak fáradt volt. Úgy érezte, mintha minden teher a vállára nehezedne, mázsás súly telepedne rá és teljesen összenyomná őt.  Gyomra pedig az utóbbi időben nem viselkedett rendesen. Az a pár falat, amelyet barátai unszolására leerőltetett a torkán, valamiért órákkal vagy esetleg percekkel később mindig kijött belőle. Reggelente állandóan a vécé előtt térdelve adta ki magából gyomra tartalmát. Gyakran szédült meg ülő helyzetében is, frászt hozva ezzel a barátaira, akik már így is borzalmasan aggódtak érte.
Rosszullétei lassan már egy kerek hónapja jelen vannak életében és keserítik meg Louis mindennapjait. Már munkába sem tudott menni rendesen, mert túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy kikeljen az ágyából. De mégsem az erőtlensége adott végül okot arra, hogy Eleanor magával rángassa egy kórházba.
Minap, Louis ismét rosszul lett. A lány, a fürdőszoba padlóján találta a zokogó Louis-t, aki hasát szorongatva, hányadéktól maszatos pólóban könyörgött Eleanor-nak, hogy segítsen rajta. Eleanor rettenetesen megijedt. Nem akarta, hogy legjobb barátjának baja legyen. Nem akarta, hogy valami komoly baja legyen, vagy ha tényleg komoly baja van, akkor az derüljön ki minnél előbb. Miután segített segített megfürdeni Louis-nak, felöltöztette és megfésülte, majd a legelső taxival, amit fogtak azonnal a kórházhoz siettek. A lány, előre értesítette a kórházat Louis érkezéséről, valamint beszámolt a főorvosnak a fiú panaszairól, aki egy egyszerű ultrahang vizsgálatot ajánlott az ijedt Eleanor-nak. Louis pedig azon kívül, hogy rettenetesen izgult nem tudott mást csinálni. Bele kellett egyeznie, hiszen nem érezte jól magát a bőrében, nem akart még beteg is lenni, mert azzal már nem tudott volna megküzdeni. Túl gyenge volt.
-Sajnálom szívem-Eleanor szomorúan megcsóválta a fejét.-nem lehet. Látnia kell egy orvosnak.
-D..de..de én nem akarom-suttogta a fiú megtörten, hangja fájdalmasan csuklott el, torkát olyan száraznak érezte, akár a sivatag.
-Muszáj-mondta a lány, ajkaiba harapva, megakadályozva kitörni vágyó zokogását.-Nem tudjuk, hogy mi a bajod Lou.
-Félek El..
Eleanor hangosan szipogva ölelte magához a remegő fiút.