Hey, Angel-(Larry Stylinson mpreg. BEFEJEZETT)

26.

Louis

-Miért van az, hogy minden helyes fiú meleg?-kérdezte Lottie, ajkait szomorúan lebiggyesztve, miközben fejét a mellette ülő bátyja felé fordította.
Louis csupán halkan kuncogott húga szavain, kezével óvatosan megigazítva Darcy aprócska testén lévő plüss takarót, nehogy kislánya később csúnyán megfázzon.
Július elseje volt. Napos, kissé szeles idő, Darcy aznap lett öt hónapos. A kékszemű férfi el sem akarta hinni, hogy a karjaiban tartott babája milyen gyorsan nől. Mintha csak tegnap lett volna, hogy az orvos a mellkasára fektette az ő síró, göndör hajú angyalkáját. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Darcy-t először tartotta a karjaiban. Akkor Louis borzasztóan sírt és alig fogta fel, hogy az élet, ami kilenc hónapig növekedett benne, a kezei között lehetett. Hihetetlen, furcsa, kellemes, mégis a legjobb érzés a világon, amikor a kisbabáját tarthatta. Mintha ez mind csak tegnap lett volna, pedig már eltelt öt teljes hónap Darcy születése óta. Kislánya lassan megtanul egyedül ülni, majd járni, pár hónap múlva pedig biztosan beszélni is. Louis örült, amiért lánya szépen fejlődik, mégis fájt neki. Darcy nem sokáig lesz kisbaba és ő nem tarthatja örökre a karjai között, hiába szeretné. Önálló, okos gyerek lesz, ő pedig a háttérbe szorul, ahogy babája lassan, de felnő.
Reszketeg sóhaj hagyta el a torkát, és igyekezett leplezni hirtelen jött rosszkedvét. Tenyerét az alvó kislány aprócska hátára simította, orrát a puha, göndör hajacskák közé fúrta, miközben piciket szippantott babája illatából. Darcy-nak mindig hintőpor és virág illata volt, Louis pedig imádta.
-Nem minden fiú Lotts-válaszolta meg Lottie kérdését Zayn, az ujjai között lévő cigarettát a szájához emelve. -A szemétládák nem.
Lottie, duzzogva fordult a pakisztáni fiú felé, kezeit a mellkasa előtt keresztezve.
Tommy, aki nem rég költözött a szomszédba, és lopta be magát testvére szívébe egy aprócsa mosollyal tényleg aranyos fiú volt. Udvariasan és kedvesen viselkedett a húgával, egyáltalán nem érdekelte őt Lottie fogyatékossága. Louis-nak még tetszett is, hogy végre van egy fiú a húga életében, aki nem szemétláda. Úgy tűnt alakul a két fiatal között valami. Rengeteget beszélgettek, és Tommy még képes volt arra is, hogy Lottie-t kirángassa a házból, és elmenjenek a házuk mögötti parkba, ahová egy lélek sem tévedt. Boldognak tűntek. De aztán Tommy bevallotta Lottie-nak, hogy van egy barátja odahaza Olaszországban és rettenetesen szomorú, amiért ott kellett hagynia.
-De igen, talán még azok is-motyogta, majd szomorúan sóhajtva nézett le az ölében lévő jobb kezére, melyet -ahogy az arcát is- néhány halvány, fehér heg díszített.-legalábbis, akik felkeltik a figyelmem, arról később, mindig kiderül, hogy melegek vagy szemétládák. És ez tök rossz. Talán..talán ez valamiféle átok?
-Miféle átok?-kérdezte Louis, szemöldökeit értetlenül ráncolva.
-Hogy senkim sem lehet-válaszolta húga alig hallhatóan.-amiért..amiért ilyen borzalmas vagyok..
Louis erősen szorította össze az ajkait és próbálta csillapítani a mellkasában uralkodó fájdalmat, amely szeretett kishúga szavaira lángolt fel. Szemei borzalmasak szúrtak, félő volt, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát. De nem tehette. Lottie utálta ha az emberek sajnálkozva tekintettek rá. Utálta, ha másképpen bántak vele, ahelyett, hogy úgy kezelték őt, mint az átlagot. Évekkel ezelőtt is mindig kitűnt a tömegből szépségével. Csillogó kék szemeivel, barna bőrével, kedves természetével és hajával, amelyet mindig egyre világosabbra festetett a fodrászával. Megbámulták őt. Most is megbámulják őt, de most másképp. Már nem egy energikus, mosolygós lányt láttak, aki egy pillantásával szebbé tette az emberek napját. Most már egy tolószékben ülő, megroncsolt alak volt. Egy lány, aki teljesen árnyéka önmagának, mégis gyönyörű és próbál élni a történtek ellenére.
-Ezt fejezd be-sziszegte Louis, idegesn hunyva be szemeit. Lottie könnyes szemekkel pillantott felé.-Soha többé ne mond ezt magadra..
Húga hangosan szipogva törölte le kék szemeiből kibuggyanó könnyeit, miközben karját elhúzta Zayn vigasztaló simogatása elől.
-Soha? Azt mondod soha ne mondjam ezt?-suttogta a lány, fájdalmasan nézve a mellette ülő bátyjára, aki fejét lehajtva ült, próbálva visszatartani érzéseit. -Tudod, milyen érzés mindennap felkelnem, Lou? Tudod, milyen érzés, amikor tükörbe nézek és azonnal sírva fakadok, amint meglátom magam? Te ezt nem értheted!-zokogott fel hisztérikusan csapva a fából készült kerti asztal felületére. Louis automatikusan szorosabban ölelte magához Darcy-t. Nem szerette volna,ha megijedne a hangoskodástól, majd felébredjen hiszen muszáj volt ebéd után aludnia és olyan nehezen altatta el most is.
-Lotts..-kérlelte Zayn, szomorú szemekkel nézve a síró lányt, aki szemeit egy pillanatra sem vette le bátyjáról.
Louis nem tudott mit mondani. Egyszerűen nem..Tényleg nem értette, tényleg nem tudta milyen érzés lehet a húgának azzal a tudattal, hogy már soha nem élhet olyan felhőtlen életet, mint két évvel ezelőtt. Az érzés, hogy már soha nem állhat lábra.
Viszont azt tudta, hogy milyen, amikor az embert megbámulják. Tudta, milyen érzés, amikor az emberek hihetetlenkedve, undorodva bámulják őt és hatalmas pocakját. Amikor elítélik őt, amiért más, mint az átlag.
-Lottie én..én..-kezdte, de egyszerűen nem találta a szavakat. Mit mondhatott volna? Sajnálja? Sajnálja, amiért szereti őt és aggódik a lelkiállapota miatt? Talán, hogy nem kéne ezt csinálnia, mert fájdalmat okoz ezzel Louis-nak is?
Lottie szótlanul letörölte a könnyeit, majd eltolva magát az asztaltól, kerekes székét irányítva a házuk felé indult.
-Louis..-szólította meg Zayn a kékszemű férfit, aki könnyes szemekkel puszilgatta alvó kislánya fejét. Talán így nyugtatva saját magát, hogy minden rendben lesz valamikor.