Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 05: (Lakó)Társkereső

Bevezettem Shirokawa-kunt a lakásba, kézen fogva. Nem ellenkezett egyáltalán, csak jött utánam, amerre húztam, mégpedig egyenest a mosdóba.
- Egyedül vagy itthon? – kérdezte Shirokawa-kun, én pedig bólintottam egyet, mikor átléptünk a ajtó küszöbén.
A fürdőszoba egy apró helyiség volt tengerkék csempékkel burkolva.
Shirokawa-kun leült sarokkád szélére, én pedig sietve a mosdó alatti szekrényhez mentem, előkotorva belőle a kis kék dobozt, melyben a kötszert tartottam. Szépen kipakoltam a fáslikat és az egyéb felesleges dolgokat a mosdó köré, míg meg nem találtam azt, amit valójában kerestem, a ragtapaszt és a fertőtlenítőt.
Ügyesen beáztattam a fehér vattapamacsokat, majd odaléptem a kádam szélén ücsörgő fiúhoz, aki türelmesen várt rám.
- De aztán ne fájjon! – kötötte ki, mire összeráncoltam a homlokom.
- Ha nyugton maradsz, és nem dumálsz, akkor nem fog csípni.
- Köszi, ezzel most totál megnyugtattál.
- Ne gyerekeskedj! – parancsoltam a türelmemből veszítve, majd hozzáláttam a seb fertőtlenítéséhez, Shirokawa-kun pedig csak tűrt és tűrt.
- Tudod, egy gyógypuszival többre mennék szerintem.
- Nem unod még a dumát? – nevettem fel, majd a ragtapasz csomagolásával kezdtem szórakozni.
- Nem, még annyi kérdésem lenne. Kezdjük mindjárt azzal, hogy miért van rád tapadva ennyire ez a marha? Nem tűnik valami barátságosnak, sőt... már most az idegeimre megy. Mikor először láttalak titeket együtt, tudtam, hogy zaklat és kiderült, hogy tényleg így van.
- Nos, ez egy hosszú sztori, igazából. Én és Kojima jártunk 2 évvel ezelőtt az egyik nyáron. Akkor még aranyos volt és kedves. Igazából, régebbről is ismertem, jóban voltunk. A szüleim egy autóbalesetben haltak meg már lassan 6 éve, és Kojima segített nekem átvészelni ezt az időszakot. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, mikor pedig nagyobbak lettünk, bevallotta, hogy szeret. Járni kezdtünk, de nem sokkal az után, hogy ez megtörtént, kifordult magából, én pedig szakítottam vele. Azóta nem beszélünk... illetve, ő nem nagyon tudja elfogadni, hogy dobtam.
- Gyökér! – szűrte halkan a fogai között, én pedig jobban megnyomtam a kelleténél a fájó pontot az arcán, mire felszisszent. – Au!
Shirokawa-kun összepréselte az ajkait, majd egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a tekintetem keresi azokkal az aranyló szemeivel. A pillantása bánatos volt és a bennem keletkezett érzéseket ettől a látványtól, nem tudtam hova tenni. Miért néz rám ilyen keserűen?
- Szóval akkor... meghaltak a szüleid? – motyogta alig hallhatóan, a kezeim pedig remegni kezdtek.
Lebiggyesztettem az ajkaim, majd felhelyezve a fiú arcára az utolsó ragtapaszt is, aztán leültem mellé a kád szélére és felé fordulva bólintottam.
- Elég régen történ már. – kezdtem mesélni. – Az apám árvaházban nevelkedett, állítólag egy szentélygondozó család vette magához Kyotoban. Ott találkozott anyámmal is, első szerelem volt mindkettejük részéről és viszonylag fiatalon össze is házasodtak, aztán végül ideköltöztek. 11 éves voltam, mikor a balesetük történt. Egy este egyedül maradtam otthon, mert anyáéknak el kellett menniük késő este. Emlékszem, hogy hatalmas vihar tombolt odakint és én nagyon féltem, ezért a takaró alá bújtam a szobámban, és vártam, hogy a szüleim hazajöjjenek. Sosem jöttek többé... - ennél a pontnál éreztem, hogy elcsuklik a hangom és már a könnyeimmel küszködve folytattam tovább. – Kaptam egy telefont, hogy mi történt és az volt életem legrosszabb éjszakája. Most jelenleg a nagybátyám nevel, de ő rengeteget utazik, mivel fontos üzletember és nagyon ritkán látom, szóval egyedül élek. Nem is csoda, hogy rajtam kívül nincs is senkije.
Nem éreztem valami jól magam azok után, hogy kiöntöttem magamból mindent, mivel már rég nem hánytorgattam fel a múltat, mindig igyekeztem elfeledni a keserűséget.
A következő pillanatban megéreztem magam köré fonódni osztálytársaim hosszú és erős karjait. Egyre közelebb húzott magához és egyre erősebben fogott közre a fejemet pedig önkényesen a mellkasára hajtottam. Most nem akartam sírni, de azért megkönnyeztem egy kicsit, amíg Shirokawa-kun mély lélegzetvételeit számolgattam, szíve dobogását azonban alig hallottam, mintha nem is lett volna.
- Biztos nagyon magányos lehetsz így. – suttogta, miközben gyengéden dülöngélni kezdett velem, mintha ringatni akarna. – Most már nem kell aggódnod, én itt leszek neked. Bár tudom, hogy csak most ismertük meg egymást, de érzem, hogy mi a közeljövőben nagyon jóban leszünk, szóval, ne csüggedj!
Jól esett, hogy ezt mondta és elfojtottam egy halvány mosolyt.
- Előbb vagy utóbb, megszabadítalak a gyötrelmeidtől... - dörmögte egész más hangon, én pedig megijedtem.
- Te meg miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül és sietve kikecmeregtem valahogyan az öleléséből, majd eltoltam magamtól.
- Semmiről! – emelte fel a kezeit szabadkozóan, majd elmosolyodott. – Random megjegyzés volt.
- Ahha... nos, azt hiszem, minden fontosat megbeszéltünk. Ne haragudj, de egy kicsit elfáradtam a mai nap után és nem érzem jól magam. - pattantam fel a kád széléről és elfordítottam a fejem.
- Értem. – mondta, majd ő is felállt és együtt kimentünk a nappaliba. – Így is elég késő van. Jobb, ha hazamegyek. Viszont, lenne egy ajánlatom a számodra!
- Valóban? – vontam fel a szemöldököm. – Mi volna az?
- Azt mondtad, egyedül élsz itt, nincsenek barátaid, nincs családod, totál magányos vagy. Nekem ugyan már megvan a helyem itt, de igazából nem terveztem mindvégig Toshinoriéknál lakni, szóval, ha kéne egy lakótárs, csak szólj! Én elég rendszerető és tisztességes srác vagyok, nem zaklatnálak vagy ilyesmi, plusz, neked sem származna hátrányod belőle, ha ezek a srácok még sokáig rajtad fognak lógni. Szívesen lennék a testőröd.
- Értem. – feleltem halkan. – De, igazából, nekem már van lakótársam. – mutattam az gömbakváriumomban úszkáló aranyhalamra. – Dorotti a neve és nagyon jól megértjük egymást. Kicsit nehezen viselné itt egy pasi jelenlétét.
- Oké. – nevette el magát. – Ha egy aranyhal neked megfelelőbb, akkor legyen így. De, ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz! Most megyek. Hétfőn találkozunk!
Intett egyet, majd kilépett a házból, maga helyett pedig valami iszonyat félelmetes aurát hagyott, valami olyat, amit még sosem tapasztaltam. A szívem egészen érdekesen reagált erre és tényleg kezdett a fejem is fájni, mintha valami titokzatos dolog történt volna. 

Sziasztok! 🌸
Ma estére egy új fejezettel készültem ebből a sztoriból. Remélem, mindenkinek elnyerte a tetszését. Ha így volt, kérlek, dobj nekem egy csillagot! ⭐
Mindenkinek kellemes estét és további jó olvasgatást/írogatást kívánok :) 
Mata nee!