Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 29: A vízsárkány bosszúja

Mostanában többször is esett az eső a környéken és olyan kiszámíthatatlan volt az időjárás, hogy sosem tudtam mikor mire készüljek. Kezdett gyanússá válni, hogy valahányszor az én kis házisárkánydémonom szomorkodik, vagy nem érzi jól magát, elered az eső.
Ezen a hűvös, tavaszi estén ismét összegyűltek felettem a szürke felhők magukkal hozva a friss esőillatot és a hideg cseppeket a környékre bocsájtották, miközben Kojima után loholtam a sötétbe borult utcán. A fiú a könyvtár előtt megragadta a kezemet és magával vonszolt, azóta csak egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk valahová, de fogalmam sem volt, hogy merre.
- Állj meg, Kojima! – kiáltottam utána, már nem is tudom, hanyaggyára, de még mindig nem felelt. – Hová viszel engem?
Ahogyan körülnéztem az úton, észrevettem, hogy a házak egyre csak ritkulnak, utunk kifelé vezetett a lakó részéből egy olyan negyedére a városnak, ahol egyre nagyobb gyakorisággal jelentek meg a kocsmák és love hotelek. A gyomrom is összeszorult ennek a látványától és a gondolattól, hogy micsoda szidást fogok én Kazuma-tól kapni, ha a könyvesbolthoz visszatérve nem talál ott, ahol hagyott.
- Álljunk meg! – kértem őt ismét, majd egy rántással kiszabadítottam a csuklómat Kojima szorításából, mire a fiú hátra pillantott mérges ábrázatával. – Én nem akarok veled menni.
- Nagyon nem érdekel, mit akarsz. – felt meg, majd visszahúzott magához és úgy fordított, hogy háttal legyek a mellettünk lévő épület falának, aminek aztán nekilökött.
Karjai sorompóként zárták el előlem a menekülő utat, hátammal éreztem a nyirkos fal hidegét, ami egyáltalán nem volt nehéz, mivel a matrózblúzom teljesen átázott. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, az éjszakai, halvány lámpafények tengerében alig láttam valamit Kojima arcából. A lelapult, nedves, fekete haját, ami úgy fénylett a csillagok helyett és a sötét, átható pillantását, amivel engem vizslatott, csupán ezeket láttam tisztán.
- Miért csinálod ezt, Kojima? – kérdeztem tőle sírásra görbült szájjal. – Annyira megrémisztesz ilyenkor.
- Fáj, mikor ilyenek mondasz nekem. – suttogta. – Az is fájt, hogy elhagytál engem Shirokawa-ért. Miért tetted ezt velem, Macchi?
- Én nem is hagytalak el téged érte. Mi már nem vagyunk együtt, miért nem fogod ezt fel? – kérdeztem tőle minden türelmemet elveszítve, így szinte már ordítottam. – Hagyj békén, kérlek! Örökre! Mást sem csináltál velem az elmúlt időben, csak zaklattál és erőszakoskodtál, ahogyan most is. Már nincs, ami melletted tartana. Régen talán volt. A barátságunk, majd a szerelmünk, ami kibontakozott, de nem sokkal azután elhagytad önmagad és változni kezdtél egy olyan irányba, ahová már nem tudtalak követni.
- Fogalmad sincs, min mentem keresztül az elmúlt, néhány évben, miután meghaltak a szüleid. De én végig veled voltam, mindvégig vigyáztam rád gyerekkorunktól kezdve, szóval ne várj tőlem bocsánatot, mert mindezek ellenére, te mégis elhagytál engem. Na és kiért? Egy olyan jöttment semmirekellőért, akibe fülig beleszerettél, miközben ő kurvázni jár valahová, amíg a könyvesboltban hagy. Gratulálok a sok eszedhez.
Kojima szavai abban a pillanatban felnyitották a szememet, hogy milyen naiv és bolond voltam Kazuma-val kapcsolatban. Elvégre fogalmam sem volt, hová járkál el délutánként, hiszen én nem gyanakodtam, ő pedig nem mesélte senkinek sem. Amióta hozzánk járt iskolába, a lányok nagy kedvence lett, ki tudja, hány szeretőt tartott eddig, miközben én teljesen belehabarodtam, akár a többi lány a gimiben. Tényleg sok eszem van...
- Kazuma... - suttogtam remegő ajkakkal. – Végig hazudott nekem...
Végül elszakadt a cérna és néma könnyezésbe kezdtem, ami a heves esőzés miatt aligha látszódhatott. Kojima szemei ugyanakkor felcsillantak beteges örömében, majd így szólt:
- Megfogadtam, hogy bosszút állok, amiért megalázott engem legutóbb az iskolában. De sajnos, fizikailag alul maradok vele szemben, így úgy döntöttem, sunyi cselt vetek be ellene. – nézett mélyen a szemeimbe, majd elkezdett felém hajolni. – Hiába bolondít mindenkit, valamiért mégis veled van együtt. Neked viszont... úgyis csak én maradtam.
Minden izmom megfeszült, amint láttam egyre csak közeledni az arcát és az ajkaim akaratom ellenére is kissé szétnyíltak, mintha örömest és hűségesen várnám a csókját, azt a csókot, amivel annak idején annyiszor halmozott. A szívem ugyan más férfihoz vonzott, mégsem ellenkeztem Kojima-val szemben, pedig mélyről éreztem, hogy úgyis csak bosszúra kellek neki. Ez már nem is rólam, vagy rólunk szólt, ez már csak az ő és Kazuma háborúját jelentette, aminek valamiért én voltam a trófeája.
Már majdnem annak a szélén álltam, hogy átadjam magam az előttem támaszkodó fiú akaratának, mikor is valami furcsa, vízcsobogáshoz hasonló hang csapta meg füleimet, amit eddig a szakadó eső zajában sem hallottam. Kojima jobb válla felől, a háta mögül egy víztornyot láttam magasodni, ami kékesen fénylett és az alakja már a számomra jól ismert, keleti sárkányfej mintát öltötte. Szemeiben pislákolt az ezüstös fény, amitől a vízsárkány olyan volt, mintha élne, és saját akarata lenne.
- Kojima... - esett ki a számon ijedtemben, mire a fiú a furcsa csobogás irányába nézett, vagyis hátra pillantott.
Mikor szemezni kezdett a félelmetes és hatalmas vízi szörnnyel, az csak hirtelen felindulásból nekidőlt Kojima-nak, így a fiú a pocsolyás járdán szétterülve feküdt előttem. A sárkányoszlop szó szerint a nyakába dőlt a fiúnak, de amint Kojima földet ért, már kámforrá is vált, a hatalmas víztömeg pedig ellepte a fiú testét.
Csak ledermedve álltam a döbbenettől, úgy fáztam a hidegben, mint még életemben soha. Ambivalens érzéseim támadtak akkor, hiszen örültem annak, hogy az a valami megmentett engem, ugyanakkor rettegtem is, mert sosem láttam ehhez hasonló jelenséget.
Ekkor halk léptek zaja vált ki az éjszakai esőzés robajában, én pedig automatikusan a hang irányába néztem. Pillantásom abba a vérfagyasztó látványba és élesen világító, arany szempárba ütközött, amiket már olyan jól ismertem.
- Mintha azt mondtam volna neked, hogy várj meg a könyvesboltban. – szólított meg kimérten Kazuma ezzel a mondatával engem, én pedig csak préseltem az ajkaim válasz helyett.
A hideg is kirázott a tekintetétől, olyan mérgesen és türelmetlenül várakozott rám tőlem alig 5 méterre, hogy földbe gyökerezett a lábam. Kazuma csak lassan kinyújtotta felém a kezét és maga felé integetve ujjaival, invitált engem.
- Gyere szépen, Machiko! Most hazamegyünk! – parancsolta hűvösen.
Nem volt bátorságom hozzá visszamenni, szívem szerint a világ végére menekültem volna előle, hiszen, ha most visszaballagtam volna a karjaiba, akkor csak a saját síromat ásom. Valahányszor megbabonázva, szerelmesen pillantottam rá, igazából csak a halállal szemeztem, aki játszott velem és kihasznált.
Gyengéden ingattam a fejemet, jeléül annak, hogy nem tervezek Kazuma-val tartani a tegnap este történtek után, mire a fiú csak dühösen ráncolta nekem a homlokát.
- Azt mondtam, idejössz! – ismételte meg a kérését minden türelmét elveszítve, a járdán összegyűlt esővíz pedig tajtékzott a lábaim körül, amiből bátorságot és erőt merítve elindultam az ezüsthajú fiú felé minden további válasz nélkül. Lassan haladtam felé, ő pedig minden mozdulatomat követte, de pillantásommal éreztettem, hogy nincs ínyemre a dolog. Láthatóan nem zavarta ez, magasról tett is rá, csak az volt az érdeke, hogy minél hamarabb odaérjek hozzá.
Azt hittem, mond vagy tesz velem valamit, ha mellé érkezem, de amint a testünk egy vonalba került, Kazuma megindult mellőlem abba az irányba, amerről jöttem, vagyis Kojima felé lépkedett, aki még mindig a földön feküdt.
- Az a baj veled Senpai, – kezdett bele a mondandójába Kazuma kaján vigyorral. – hogy iszonyatosan nem értesz a lányokhoz. És, aki az én szerelmemet bántja, azt megfullasztom.
Kazuma csak elkapta az épp feltápászkodni készülő fiú gallérját, majd mélyen nézett annak szemeibe és olyan hangsúllyal kezdett beszélni, amit Kojima magával szemben még soha senkinek nem engedett meg.
- Most jól nyisd ki a füleidet, mert nem mondom el többször! – tért a lényegre. – Tűnj el Machiko életéből, örökre! Mert, ha nem így teszel, kettéharapom a torkod. – fenyegette Kojima-t abban az alakjában, amiben eddig csak én és Toshinori láthattam. 

Sziasztok! 🌸
Meghoztam a sorozat várvavárt részét. 😄 Remélem, mindenkinek tetszett. Szerdán, ha minden igaz akkor érkezik a folytatás, de azt a megszokottnál kicsivel hosszabb részre tervezem. Remélem, nem bánjátok. 😍
Kellemes hétvégét nektek! 😘