Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 04: Egyenesen Kínából ♥

Amúgy sem laktam valami messze a sulitól, de hála Shirokawa-kunnek, sokkal gyorsabban hazaértem, mint eddig valaha. Azonban, már elég késő volt és a nap kezdett lefelé bukni, ezzel égő, narancssárga fénybe borítva az egész környéket, amitől a jelenet, ahogyan hálálkodás közepette mélyen nézek az előttem lévő fiúra, eszméletlenül illett volna egy romantikus film közepébe. Csak, hogy az én életem így is épp elég dráma volt, amibe nem akartam egy újabb szereplőt bevonni.
- Tényleg nagyon köszönöm, hogy hazahoztál. - mondtam el ezredjére is.
- Mondtam, hogy semmiség. - mosolyodott el eszmélet szívdöglesztően, ami bezavart a szívem egyenletes tempójú dobogásába.
- Behívnálak valamire, de már így is elég késő van, és nem akarlak feltartani. Biztosan neked is dolgod van még otthon.
- Hát, nem éppen az otthonom, de Toshiék nagyon örülnek nekem. Kicsit olyan, mintha az a srác az ikrem lenne, bár nem hasonlítunk.
- Honnan ismered?
- A nyaraim nagy részét Japánban töltöttem minden évben. Így ismerkedtem meg Toshival még gyerekkoromban, most viszont úgy döntöttem, hogy itt folytatnám a gimnáziumot.
- Szóval külföldről jössz. - világosodtam meg. - Honnan?
- Kínából. - túrt bele közben a hajába. - Nem teljesen vagyok Japán. Negyed részt kínai lennék anyai ágról.
- Meg sem mondtam volna rólad. Akkor biztosan kalandos életed volt a sok utazgatás miatt. Szívesen lennék a helyedben.
- Azért... vannak ennek hátrányai is. Na, de most már tényleg lépek, mert rossz a mocim lámpája és nem akarok sötétben így vezetni. Jövő héten a suliban. - intett egyet a kezével és már menetkészen volt, de ez a nap sem záródhat le egy újabb Kojima féle meglepetés nélkül.
Nem volt elég, hogy már nem tudok tőlük biztonságban eljönni a suliból, anélkül, hogy beléjük ne botlanék a kapuba, de még házhoz is képesek eljönni, ha épp úgy tartja kedvük.
A szívem egyre hevesebb ütemet kezdett diktálni az ijedtségtől, a félelmem pedig látszólag nem volt ragályos, mert Shirokawa-kun végig higgadt maradt, csak az arca torzult el a hívatlan vendégek láttán, mikor megpillantotta őket az utca végén.
- Ezek meg, hogy értek ide ilyen hamar? - kérdezte kissé bosszúsan.
- Nem tudom. Nem lakom valami messze a sulitól, szóval...
Szavaimat a fiúk kiabálása szakította félbe, amitől úgy éreztem, majd megnyílik alattam a föld szégyenemben. A nevem visszhangzott az utcában és ez kicsit sem volt épp örömteli.
- Nem kedvelem ezeket a srácokat. - szűrte a fogai között Shirokawa-kun.
- Ne foglalkozz velük! - mondtam megpróbálva az ijedtségemet leplezni és a hangomból is eltüntetni. - Ez az én problémám, nem akarom, hogy megint belekeverd magad. A végén csak kihívod a haragjukat és nem szeretném, ha miattam rád szállnának a suliban. Csak menj haza, én majd megoldom.
- Még mit nem! - emelte fel a hangját, majd lepattant a motorról. - Nem foglak egyedül hagyni ezekkel a seggfejekkel. Nem kell félned! Majd én megvédelek.
- Nincs szükségem védelemre, csak arra, hogy elmenj!
- Miért akarnád, hogy elmenjek? - döntötte kissé oldalra a fejét és villantott egy angyali félmosolyt, mire elpirultam. - Menj be a házba nyugodtan! Majd én lerendezem őket.
- Nem tehetem. Ez így nem...
- Bízz bennem! Ha rám hagyod most, akkor soha többé nem fognak veled szemétkedni. Csak menj be a házba és maradj is ott!
- Verekedni akarsz?
- Ha ez számít, jó vagyok a verekedős videojátékokban. - nevette el magát. - Na, mire vársz? Indulj!
Nehezen ugyan, de ráálltam a dologra és bementem a kapun az udvarra, majd azután a házba is. Kulcsra zártam az ajtót és annak neki dőlve fújtam ki a levegőt, ezzel csitítgatva hevesen dobogó szívemet, majd lassan csúsztam lefelé megtámaszkodva, míg a földön ülve nem kötöttem ki. Nem tudtam mi történhet odakint, amíg én a házban lapulok, de bármennyire is szerettem volna tudni, féltem kimenni. Csak a szám elé tapasztottam a kezeimet és csendben maradva próbáltam a szemeimet szárazon tartani, de iszonyúan mardosott a bűntudat, amiért az új osztálytársam miattam keveredik bajba, holott semmi köze az ügyeimhez. Hosszú percek teltek el teljes tudatlanságban.
Felriadtam, mikor valaki kopogott az ajtón és olyan gyorsan pattantam fel a földről abban a pillanatban, mint még soha. Remegő kezekkel fordítottam el a kulcsot és nyitottam résnyire az ajtót, melynek túloldalán Shirokawa-kun fogadott idétlenül vigyorogva.
A szája fel volt szakadva, a szemöldöke szélében horzsolás látszódott, arcán pedig piros ütésnyomok éktelenkedtek. A ruhája is csupa kosz volt és totál gyűrött.
- Nos? - kérdezte továbbra is mosolyogva. - Még mindig haza akarsz küldeni, vagy kijár nekem egy csinos ápolónő ezekért a sérülésekért? - mutatott az arcára, én pedig kifakadtam előtte, mint valami öt éves kislány, aki szörnyűséget látott.

Sziasztok!
Itt is lenne a következő rész ebből a sztoriból. :) Remélem, tetszett nektek, ha igen, ne felejtsetek el csillagozni ⭐ ⭐
Ugye nem vagyok egyedül a Kína szeretettemmel? Bár nem állok hozzájuk annyira közel, mint a Japán kollégákhoz, de a kultúrájuk és a mitológiájuk lenyűgöző! ♥♥♥
Jaj, jut eszembe, lenne egy-két kérdésem:
- Szeretnétek, hogy a későbbiekben egy kicsit hosszabbak legyenek a részek? 1200 szó felé sosem megyek, de addig tudnám húzni a cselekményt és a tartalmat :)
- A későbbi fejezetekben lenne lehetőségem képeket bevágni egyes helyekre, mit szólnátok a szemléltetéshez? Nem lenne sokszor, csak egyszer-kétszer, a sztoritól függően. :)
Nos, remélem jól telt a hétvégétek. Jövőhéten találkozunk!
Mata raishuu!