Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 35: Búcsú

Végül elérkezett a félév vége, lementek a vizsgák és sem én, sem pedig Kazuma nem buktunk meg, így teljes erőbedobással vethettük bele magunkat a nyári szünet kellemes kalandjaiba, a strandolásba, a táborozásba, a nyári fesztiválozásba és még sorolhatnám. Csakhogy... a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogyan én azt elképzeltem...

🔶🔷🔶🔷

A vakáció első napjának reggelén korán keltünk mindketten, nekem pedig első dolgom volt kávét főzni, mivel nem viseltem el az alváshiányt az évnek ezen szakaszán. Amint kész lett a forró energiabomba, már vittem is be magammal egy bögrével Kazuma szobájába, ahol a fiú tartózkodott. Egy nagy bőrönd hevert jól megpakolva a padlón, körülötte tankönyvek, ruhák és mindenféle más tárgyak, valamint egy sporttáska is volt még az ágyon, ami előtt lakótársam bűvészkedett.
- Hoztam neked kávét. – mondtam kedvesen, mire Kazuma ijedten kapta felém a tekintetét, amiért hirtelen szóltam hozzá. – Sikerült mindent bepakolni?
- Még van egy pár dolog. Köszönöm. – mondta, miközben elfogadta a bögrét. – Azért nem viszek mindent magammal, remélem, nem baj. Nem szeretném, hogy utánam pakolj, szóval, ha kész vagyok ak...
- Nem gond. – vágtam a szavába halkan. – Hagyj csak így mindent. Majd, ha hazajöttem, elrendezem.
Kazuma erre villantott egy fanyar mosolyt, a bögréjét az éjjeliszekrényre tette, majd közelebb lépve hozzám, erősen átölelt. Egyik kezével a derekamnál szorított, másikkal pedig a fejemet simogatta, miközben a könnyeimmel itatott arcomat gyengéden a mellkasába fúrtam.
- Úgy sajnálom. – duruzsolta. – De látnom kell őt. Hiányzik.
Nem tetszett ugyan a döntése, de empatikusan bólogattam neki egy sort, majd elválltam tőle és felnéztem a szemeibe.
- Tudom és megértem. – feleltem keservesen. – Idd meg a kávét! Toshinori nemsokára megérkezik a taxival, addig még van időnk pakolni. Segítsek?
- N-nem kell. Azt hiszem, megoldom egyedül is. Nem szeretnélek ezzel terhelni.
- Rendben van, te tudod. A konyhában leszek, ha kellenék.
Azzal kimentem a szobából és magára hagytam a fiút, aki folytatta a pakolást. A lelkem még mindig nem akart belenyugodni Kazuma döntésébe, és bármennyire is értettem meg az érzéseit és tudtam, mennyire hiányzik neki az édesanyja, attól még nem kívántam, hogy az egész nyári szünetet Kínában töltse. Ennek ellenére képtelen voltam őt meggyőzni a maradással, magamra haragítani pedig nem terveztem, így engedékenyen hajolva a szavára, belementem abba, hogy majd' 40 napig a tengerentúlon legyen.
Toshinori rövidesen megérkezett a házunk elé, ugyanis ő mindenképpen ki akarta kísérni Kazuma-t a reptérre, ezért úgy beszéltük meg, hogy lejön hozzánk taxival és innen indulunk hárman a belvárosba, hogy útjára bocsássuk Kazuma-t. A többiek is szerettek volna eljönni, de mondtuk, hogy nem akarunk akkora búcsúzkodást rendezni, elvégre a fiú sem örökké megy el, hanem csak a nyár végéig, így ne utazzanak fel feleslegesen miatta.
- Itt a taxi. – közölte Toshinori szomorkásan üdvözlés helyett, mikor belépett hozzám a konyhába. – Kazuma összepakolt mindent?
- Szerintem már igen. – feleltem halkan.
- Akkor segítek neki kicipelni a cuccokat a kocsiba. – vágta zsebre a kezeit, miközben hozzám beszélt azzal a meggyötört hanggal, amit Kazuma távozása okozott. – Te meg ne vágj már ilyen fancsali képet! Minden rendben van, nem kell szomorkodnod.
Savanyúan mosolyogtam ezért Toshinori-ra, aki könnybe lábadt szemekkel fordult el tőlem és betért Kazuma szobájába, ahol a srác már a kész bőröndökkel ücsörgött az ágyon. A gurulós poggyászt osztálytársunk húzta maga után, a barátom hátán pedig megtelepedett a súlyos sporttáska. Én csak egy semmirekellő kísérő voltam, csak azért mentem velük a reptérre, mert nem akartam Kazuma-t ilyen könnyedén elengedni. Az volt a minimum, hogy illendően elbúcsúzom tőle.
Mindannyian beültünk a sárga taxiba, majd megkezdtük az autóutat a tokiói reptérig.

🔶🔷🔶🔷

A repülőtér hatalmas síkon terült el a fővárosban és szmogos levegő illata az agyamig hatolt. A parkvárosi élet eléggé el tudja szoktatni a tüdőt az ilyen zsúfolt helyektől, ahol a taxi kirakott minket, azaz a raptér parkolójában. Mellettünk egy hatalmas épület magasodott, aminek a bejáratát már csak megkeresni is kihívást jelentett volna, ha Kazuma nem lenne rendszeres látogatója a váróteremnek.
- Biztosak vagytok abban, hogy végig akartak kísérni az egész épületben? – kérdezte a fiú felénk fordulva. – Nagy vagyok már ahhoz, hogy kísérgessenek.
- Ne most játszd a kemény srácot, Kazuma! – szólt rá Toshinori. – Engedd, hogy veled menjünk.
Az ezüsthajú fiú megeresztett erre egy gyenge sóhajt, majd mi is vele együtt beléptünk a váróterembe, ahol annyi ember tömörült össze, mintha popkoncertet adtak volna a jegypénztáraknál. A hatalmas üvegablakokon keresztül rálátást nyertem a fel és – leszálló repülőkre, a hangosbemondóban pedig különböző nyelveken szólt egy érdes, női hang, hogy tájékoztassa az utasokat a közelgő járatok késéséről.
- Nézd, ott vannak! – hallottam meg egy ismerős hangot és annak irányába fordultam. – Hé! Macchi! Itt vagyunk.
Nem csak én, de a két fiú is az egyik pad előtt ugráló Momoko-ra nézett, aki egy cuki, virágmintás nyári ruhában hívta fel magára a figyelmet. Mögötte ott ült még Miyagi-kun és Saga-kun is, akik - miután észrevettük őket - felálltak a helyükről és felénk vették az irányt.
- Ti meg mi a frászkarikát keresetek itt? – kérdezte Kazuma kissé morcosan, de mindenki csak vigyorgott.
- Nem akartunk kimaradni a buliból. – mondta Miyagi-kun szórakozottan. – Mi is el szerettünk volna köszönni. Tudjuk, hogy azt mondtad, nem szükséges, de úgy éreztük... mégiscsak jobb lenne így elválni még erre a 40 napra is.
- Skacok... - esett ki a szó Kazuma ajkain kétségbeesettében és láttam rajta, hogy mindjárt megkönnyezi a jelenetet. – Nagyon köszönöm. Jól esik és jó tudni, hogy vannak ilyen barátaim.
- Gyere ide egy csoportos ölelésre! – szólította fel Momo-chan, majd a nyakába ugrott.
A többiek is csatlakoztak a lányhoz, ahogyan én is és azon kaptuk magunkat, hogy a repülőtéren minden jövő-menő ember megbámulja a kis társaságunkat. Minket ez persze egyáltalán nem zavart, csak az zökkentett ki bennünket, mikor bemondták Kazuma gépének indulását a hangszóróban.
- Úgy tűnik, mennem kell. – mondta halványan elmosolyodva, majd rám vezette a tekintetét.
A szemeimben összegyűltek a könnyek és már hullottak is, mire Kazuma csak gyengéden megfogta a kezem és magához húzott, hogy ismét megöleljen.
- Ne félj, még az iskola kezdete előtt visszajövök. – a hangja valósággal simogatott. – Hamar eltelik az az idő.
- Most nem is esik az eső, pedig mindig szokott, mikor szomorú vagy. – szipogtam bele az ingébe, mire felkutatta a pillantásom.
- Azért nem esik, mert nem vagyok szomorú. – puszilta meg a homlokom. – Boldog vagyok, hogy ilyen barátaim vannak és boldog vagyok, mert itt vagy most velem. Különben is, honnan veszed, hogy csak akkor esik, ha szomorú vagyok?
- Nem vagyok olyan buta, rájöttem magamtól is. – feleltem nevetve. – Én, csak arra kérlek, – ragadtam meg ennél a pontnál a fiú gallérját erősen, mire döbbenten nézett rám. – hogy ne sírj odahaza! Nem akarok esőt, amíg távol vagy tőlem, mert csak azt hinném, hogy szomorú vagy. Hozz nekem tikkasztó nyarat, Kazuma!
A fiú egy ideig csak meredt rám együgyű tekintettel, majd hamarosan boldog mosolyra kerekedtek az ajkai és egy aprót bólintott is mellé. Száját az enyémre tapasztotta még utoljára, és úgy vált el tőlem, mint igaz szerelmesétől.

Sziasztok kedves olvasók! 🌸
Ezzek a fejezettel szerintem sokakat kiasztottam, de remélem, nem utáltok nagyon. Sajnos a karakterfejlődés és a két főszereplő kapcsolatának erősebbététele miatt elengedhetetlen egy kis távollét. És hogy ez mit fog okozni a szerelmesek életében... azt majd a folytatás alkalmával megtudjátok.  😘😚