Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 34: A randi

Hamarosan elértük az éttermet, ami a belvárosban volt. Nagyon pazar hely lehetett ugyanis rengeteg drága autó parkolt a környékén és a mellette épült hotelek, más vendéglők és kaszinók már adtak némi támpontot az embernek ahhoz, hogy tudja, ez nem az a szokványos kajálda.
- Megérkeztünk. – szólt kedvesen Kazuma, majd kikötötte a biztonsági övét.
Hamarosan odalépett egy jólöltözött úriember a kocsink mellé, hogy beparkolja az autót az étteremet parkolójába, így Kazuma átadta a kulcsot neki, majd mellém lépve mutatta a karját, hogy nyugodtan fogjak csak rá, bekísér az étterembe. Természetesen bele is kapaszkodtam a fiú zakójába, majd beléptünk az épületbe, ahol hatalmas pompa és csillogás fogadott. Az ételek finom és friss illata szállingózott a levegőben, a villák és kanalak gyöngéd csilingelése kellemes dallammá fonódtak és a csillárok, melyek a mennyezetről lógva adták a tompa fényt, abszolút romantikussá varázsolták az óriási teret.
Amint Kazuma-val karöltve az asztalunkhoz sétáltunk, elfogott a tipikus, kényelmetlen érzés, mintha minden szempár engem figyelt volna, mintha mindenkinek szemet szúrt volna, hogy megérkeztünk. Kínomban már csak megmarkoltam a mellettem sétáló fiú vasalt ruháját, mire rám nézett.
- Mi a baj? – kérdezte aggódóan.
- Meddig akarunk maradni? – kérdeztem az alsó ajkamat falva féltemben. – Már elég késő van, bármelyik percben átváltozhatsz.
- Komolyan azt gondolod, hogy elhoztalak volna a nyilvánosság elé, ha nem tudnám uralni az erőmet? – mosolygott, miközben helyet foglaltunk mind a ketten a székeinken.
Ennyivel meg is győzött, igazából nagyon is bíztam Kazuma démoni képességeiben és hittem, hogyha azt mondja, uralja az erejét, akkor az úgy is van.
A pincér kihozta nekünk az étlapokat, mi pedig komótosan néztük át a menüt, hogy megtaláljuk a legalkalmasabb ételt erre az alkalomra. Kazuma természetesen halat rendelt, én viszont igyekeztem olyan fogást hozatni, amivel nem kenem magam össze, hiszen nem voltam a kulturált, nyugati evés mestere.
- Tetszik a hely? – kérdezte Kazuma ragyogó szemekkel, miután elemelte a szájától a borospoharat.
- Igen, nagyon szép. – feleltem pirulva. – És nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz alkalmam egy ilyen helyen enni. Ebből is látszik, micsoda mázlista vagyok, hogy megismertelek.
- Ennek örülök. Szerettelek volna boldoggá tenni.
- Én boldog vagyok melletted, főleg azért is remek, hogy most együtt vacsorázunk ilyen romantikusan, mert jobban megismerhetjük egymást közben.
- Miért? Talán már nem ismerjük egymást eléggé? – Nézett rám olyan fejjel, mint akinek piszkosság jár a fejében.
- Hanyagold a perverzséget, kérlek. Még csak nem is igaz, amit állítasz, mert nem ismersz engem olyan téren, szóval embereld magad, mert mindenki szeme láttára a nyakadba borítom a vacsorámat.
- Legyen. – fojtott el egy halk sóhajt. – Szóval? Mi az, amit még nem tudnál rólam?
- A családodról inkább nem kérdeznélek, hiszen tudom, hogy az a gyenge pontod, de még mindig alig tudom elhinni, hogy egy kínai szerzetes reinkarnációjának a lánya vagyok és bár tudom, hogy már nem vadászol rám, de mégis átrepülted a tengert értem. Elég messzire kerültél az otthonodtól, de biztosan gyönyörű helyen éltél. Mesélj nekem Kínáról! – kértem őt kedvesen mosolyogva, mire elhúzta a száját.
- Mintha gondolatolvasó lennél. – pusmogta alig hallhatóan.
- Tessék?
- Semmi. – beszélt bele a szalvétába, amibe a száját törölte. – Szóval Kínáról akarsz hallani?
- Igen és az életedről. Toshinori szerint nagyon furcsa gyerek voltál, meg te is mondtad, hogy utáltál iskolába járni. Úgy gondolom, ha a továbbiakban azt szeretném, hogy együtt maradjunk, akkor meg kell, hogy értsem az érzéseid.
- Rendben van. – bólintott egy aprót. – Gansu tartományban éltem amióta az eszemet tudom, a hegyek között egy nagyon apró faluban. Mivel a szüleim jól összevesztek, miután kiderült, hogy anya terhes, ő messze költözött apámtól. Természetesen a szüleit minden nyáron meglátogatta, olykor visszatért Japánba így én is láthattam a nagyszüleimet, de erről szerintem már mindent tudsz.
- Igen, Toshinori mesélte. – helyeseltem.
- Az egész életemet anyám szoknyája mellett élve töltöttem, azért is voltam gyerekként olyan bőgőmasina és, ha néha találkoztam apával, csak azt hallgattam, hogy szégyen vagyok neki. Mivel a falu, ahol anyával éltem Kínában, nagyon el van szigetelve a társadalomtól, egyedül kellett a városba mennem huzamosabb időre, mikor iskolás lettem. Egy idegen családnál voltam elszállásolva, teljesen egyedül éreztem magam, mert a külsőm miatt rendszeres csúfoltak és minden évben alig vártam azt az időt, amikor végre hazautazhatok anyához. Mivel lelkileg nagyon odavoltam, sokszor hülyeségeket csináltam, próbáltam felhívni magamra a figyelmet, de ilyenkor csak a baj volt velem.
- Nem lehetett könnyű. Én már csak tudom, hiszen én mindkét szülőmet elveszítettem. Azt hiszem, ezt maximálisan meg tudom érteni, bár én inkább antiszociális lettem, mint bajkeverő.
- Sosem voltak igaz barátaim odahaza, csak Toshi-ra számíthattam, de kilométerek választottak el tőle és csak a nyáron láthattam, mikor anyuval ideutaztunk. A lányoknál viszont annál nagyobb sikerem volt Japánban, mintha megbabonáztam volna őket. De talán ez nem az ideális randitéma.
- Hát nagyon nem az. – nevettem el magam halkan. – Örülök, hogy most már egymásra találtunk végleg.
A kezemet óvatosan az övére csúsztattam, mire megbabonázva kezdett engem vizslatni aprón elnyílt ajkakkal a döbbenettől. A szemeiből kiolvastam, hogy a szavaim melegséggel töltötték el a szívét és érzi, hogy végre mindketten tartozunk valahová. Egymáshoz.
- Te mindig ilyen nyálas vagy? – kérdezte fintorogva, mire összeráncoltam a homlokomat.
- Felejtsd el!

🔶🔷🔶🔷

A vacsoránk végül tökéletesre sikerült, az étel nagyon finom volt és Kazuma-val rengeteg mindenről beszélgettünk. Úgy láttam, hogy remekül érzi magát és sokat nevettünk is együtt.
A romantikus este után pedig hazaindultunk, de mivel Kazuma ivott, én egy kicsit aggódtam, hogy majd baj adódik ebből az úton. Nem amiatt paráztam, hogy balesetünk lesz, mert nem volt részeg, inkább a rendőröktől tartottam, de szerencsére eggyel sem találkoztunk.
Mikor hazaértünk, Kazuma leparkolta a kocsit a ház elé, én pedig bementem addig a lakásba és ledobtam a táskámat a kanapéra. A randipartnerem is hamarosan követett, de én már addigra a hálószobában voltam, mikor hallottam, hogy bezárja a lakásajtót.
- Segítenél ezzel a vacakkal? – kérdeztem háttal állva a szoba bejáratának, amin épp belépett a fiú.
Természetesen annyira ügyetlen voltam, hogy nem tudtam lehúzni a ruhám hátán lévő cipzárt.
- Nagyon klisés ötleteid vannak arra, hogy az ágyadba csábíts. – gúnyolódott tovább.
- Ne rinyálj! – szóltam rá erőteljesebben. – Most akarsz segíteni vagy sem?
- Attól tartok ettől még igen. – fojtott el egy halvány mosolyt, majd a hátam mögé lépett és megragadta a cipzár kocsiját.
Óvatosan kezdte el lefelé húzni azt, minden egyes pillanatát étélve az élvezetnek, én pedig belebizseregtem a gerincem mentén az érzésbe, ahogyan aztán Kazuma hidegen belepuszilt a nyakamba. Kedves mosolyra húztam az ajkaim és visszafordultam a fiúhoz, aki ismét ezüstös alakjában állt előttem.
- Pont kitartott. – kocogtatta meg ujjával egyik szarvát a fején és savanyúan vigyorgott.
Az arcát megint körülölelték a pikkelyek, amik úgy csillogtak akár az őszi dér. Régebben mindig csak a szörnyet láttam Kazuma-ban, valahányszor felöltötte ezt az alakot, de most egyenesen szemet gyönyörködtető volt a látványa.
Már épp lábujjhegyre emeltem volna magam, hogy csókot lopjak tőle, de ő a vállamnál gyengéden lefogott és felöltött magára egy keserves arcot.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan.
- Beszélnünk kell, Macchi! – szólt határozottan, ugyanakkor szomorkásan. – A vakációnkról...

Sziasztok! 🌸
Íme, meghoztam a randit. Remélem, mindenkinek tetszett a rész. Köszi, hogy elolvastad. Kazuma ezúttal ismét lelkizett egyet és a kövi részben kiderül, hogy mit akar mondani a vakációval kapcsolatban. 😄
Puszi 😘