Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 23: Tamazaki titka

Kazuma a talizmán miatt minden este került, a hétvégém, mikor még a suli sem választott olykor szét minket, nyugodtan telt. A mamorit gondosan magamnál tartottam, hol a zsebemben, hol pedig a csuklómra kötve, ha aludtam.
A suliban újabb hét köszöntött be, én pedig kezdtem egyre felhőtlenebbnek érezni a kapcsolatomat a többiekkel. Miyagi-kun a legviccesebb srác volt, akivel valaha találkoztam, Momo-chan és Saga-kun pedig érdekes párost alkottak, de nagyon irigyeltem őket a boldogságuk miatt. Csupán Tamazaki-kunt nem ismertem eléggé, csak azt tudtam róla, hogy ő Kazuma legjobb barátja, amire nem is nehéz rájönni, elvégre mindig együtt vannak.

Aznap is így volt, mikor a jó idő miatt kiültünk az udvarra az ebédszünetben, Kazuma pedig Tamazaki-kunnal hülyéskedett.
- Van már tervetek a nyári szünetre? - tette fel a kérdést Miyagi-kun unottan.
- Én dolgozom mikoként Masanál a szentélyben. - újságolta lelkesen Momo-chan, mire párja csak beletúrt göndör fürtjeibe.
- Szerintem én is dolgozom. - felelte a sötéthajú. - Meg nyaralok természetesen. És~ - húzta el a szót miközben emelgette a szemöldökét. - természetesen becsajozom a vakáció alatt. Na és te Kazuma?
- Tudhatnád, hogy nekem már nem kell becsajoznom. - nevette el magát a fiú, majd a nyakamba karolt. - Mostantól hűségesen kitartok Macchi mellett.
- Te akkor vagy a legröhejesebb, mikor romantikus próbálsz lenni. - mondta cinikus kacajjal vegyítve Tamazaki-kun. - Kitayama, neked van terved a nyárra? - fordult hozzám.
- Még nem tudom, mit csinálok, de valószínűleg lesz tennivalóm bőven. - feleltem meg a kérdésre, majd felálltam a padról és leporoltam a rakott, sötétkék szoknyámat. - Most bemegyek az ebédes dobozomért. Kazuma, neked kell a tiéd?
- Ahha, kihozhatod. Elkísérjelek?
- Nem kell! - szólt közbe hirtelen Tamazaki-kun ellentmondást nem tűrő hangon. - Majd én elkísérem. Én is bent felejtettem az ebédem.
Kazuma nem ellenkezett, természetesen elengedett Tamazakival, de a szituáció nagyon furcsa volt nekem. Végigsétáltunk a suli udvaron, addig a fiú hozzám sem szólt. Csak találgatni tudtam, miért akart ennyire ő bekísérni az ebédemért, de természetesen sejtettem, hogy a talizmánhoz lesz köze, ugyanakkor nem mertem rákérdezni. Nem akartam, hogy hülyének nézzen, hiszen nem tudhattam pontosan, mit akar, ezért vártam, hogy ő mondjon valamit... de nem szólt semmit.
A csendes folyosón csupán pár diák lézengett, a java az udvaron volt vagy az ebédlőben.
- Köszönöm a mamorit. - böktem ki végül, mert már nem bírtam magamban tartani. Tudnom kellett mindent.
- Szóval megkaptad Sagatól? - kérdezte halkan, én pedig bólintottam. - Reméltem, hogy odaadja majd. Sokáig tartott neki elkészíteni, pedig mondtam, hogy sürgős.
A szívem mintha áramütést kapott volna abban a pillanatban, már gondolni sem tudtam arra, hogy Tamazaki-kun ezzel az egésszel nem kisegíteni akart engem. A gyomromban olyan mérhetetlen zűr keletkezett, amin nem tudtam segíteni, az idegességtől pedig izzadt a tenyerem. Velem ne játszanak! Elegem volt!
Megvártam, míg egy olyan pontjára érünk az iskolának, ahol rajtunk kívül senki sincs, és szerencsére találtam is ilyet. Akkor satuféket fogtam, és lecövekeltem a folyosó közepén, Tamazaki pedig semmitmondó tekintettel nézett rám vissza a válla felett.
- Miért kaptam azt a mamorit? - kérdeztem gyanakvó hangon, a fiú pedig csak hallgatott.
Szépen, komótosan az ablakhoz vándorolt, nekidőlt a párkánynak és rám emelte zavarodott tekintetét.
- Kazuma nagyszülei a városban éltek. - kezdett mesélni, én pedig le sem vettem a szemeim róla, csak hallgattam. - Az anyja majdnem minden nyáron elküldte őt Japánba, mikor még Kazuma kisebb volt. Így ismertem meg.
- Nagyon kicsik voltatok? - kérdeztem, mire a fiú felnevetett.
- Hát eléggé, talán 5-6 éves lehettem, mikor először találkoztam vele. Hamar összebarátkoztunk, nekem akkoriban nem sok haverom volt. Jól kijöttünk, így nem egyszer töltötte nálunk az éjszakákat.
Ekkor elcsuklott a hangja, én pedig eltátottam a számat döbbenetemben. Az az arc, amit akkor láttam, örökre beleégett az elmémbe. Tagadni sem tudta volna, hogy nem látta Kazumat abban az alakban.
- Egy este leesett a takaróm és felébredtem a hideg miatt. - folytatta a történetet. - Kazuma pedig a földön aludt a futonon. A levegő hűvös volt és nagyon megdöbbentem, mikor láttam a szarvakat a fején. Akkorian nagyon aprók voltak, mostanra már biztosan jól megnőttek. - halkan, de hallottam, ahogy felnevetett. - A pikkelyei szép ezüstszínűek voltak, az arca kissé eltorzult és már nem is azt a fiút láttam, akivel annakidején életre szóló barátságot kötöttem. Sosem szóltam neki a történtekről, titokban tartottam.
- Szóval végig tudtál róla. - állapítottam meg a meséje után.
- Kazuma sosem tűnt veszélyesnek, de egy este - rugaszkodott el közben a párkánytól és velem szembe állt egészen, majd két gombot felülről szétcsatolt, hogy láthatóvá váljon a mellkasa. - nem volt a tudatánál.
Tamazaki-kun jobb mellén egy félelmes karmolás hegei tűntek fel, amiknek látványától megrémültem. Tudtam, hogy Kazuma pont Tamazakival nem tett volna ilyet, csak fiatal volt és nem uralta az erejét. Elvégre mindig azt mondogatta, hogy már ügyesebben megy neki, hogy a tudatánál maradjon és fékezzen az ösztönén.
- Én tudom, hogy csak baleset volt. - felelte, majd visszagombolt az egyenruháját. - De elleneztem az összeköltözéseteket emiatt. Kazuma viszont hallani sem akart róla, hogy ne engedjem őt, így aznap este felhívtam. Remélem, egyszer sem bántott. Mikor arról a filmről beszélgettünk egyik nap, világossá vált, hogy te is tudsz róla, és tagadni sem tudod, hogy történt valami, szóval szóltam Saganak, hogy kérek neked egy mamorit a démonok ellen.
- Köszönöm Toshinori! - mondtam pityeregve, a fiú pedig meghökkenve bámult rám vissza. - Köszönöm neked! - ismételtem hangosan, majd olyan mélyen hajoltam meg előtte, ahogyan azt utoljára a szüleim sírja előtt tettem. - Neked köszönhetem, hogy életben vagyok. Ha te nem vagy, akkor én...
Épp a térdeim hajlítottam be, hogy a padlóra rogyjak és dogezaba vágjam magam, de a fiú még idejében elkapott engem. Megmarkoltam a fehér ingét az arcomat pedig mélyen a vállmedrébe fúrtam, hogy a sírásom minél halkabb legyen. Sajnáltam az uniformját, hiszen a könnyeim eláztatták azt, de nem tudtam uralkodni az érzéseimen. Toshinori csak gyengéden simogatta a hátamat, hogy vigasztaljon, majd hamarosan halk léptek zaja ütötte meg a fülem.
- Toshi, Macchi! - kiáltotta nevünket Kazuma, mikor odaért a folyósra. - Már azt hittem, hogy...
Hátra fordítottam a fejemet, ahonnan Kazuma hangja is érkezett és csak annyit láttam, hogy az ezüsthajú fiú lecövekelve állt egyhelyben, tőlünk alig pár méterre és az arcán a mérhetetlen csalódás és döbbenet vetülete mutatkozott meg csupán.

Szépséges jóreggelt minden kedves olvasómnak! 🌸
Íme a sorozat következő része és igen, szerintem ennek alapján mindenki kitalálta, hogy Kazuma és Machiko most kezdenek majd elhidegülni egymástól. 😣😣😣
Meglátjuk, mit hoz nekik a folytatás.