Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 43: Seiji

A napok sorra teltek, az elején még meleg és kellemes, őszi idő nemsokára hidegbe fordult és készült beelőzni a fagyot hozó telet, ami egyre közelebbinek tűnt. Ebben az évszakban előfordult, hogy Kazuma hangulatváltozása nélkül esni kezdett, de a fiú szerint egy másik sárkány lehet a felelős az időjárásért, csoda, hogy eddig nem kutatta fel őt, amiért belezavart a viharokba.
- Siessetek már! – kiáltott hátra nekünk Hiro, amint épp az udvarra igyekeztünk ebédszünetben. – Már nem sokáig tudunk kint enni a hideg miatt.
- Rohanunk. Rohanunk. – ismételgette mellettem álmosan ballagva Kazuma, kezében pedig ott lóbálta a bentos dobozát.
Már számunkra is előkerültek a melegebb egyenruhák, de a hűvös időjárás senkit sem taszított vissza attól, hogy odakint fogyasszuk el az ebédünket, ahogyan azt eddig megszokhattuk.
- Aki utoljára ér ki, az csinálja meg a matekházim! – kiáltott fel boldogan Toshinori, mikor átugratott kettőnk között és Kazuma fejére csapott.
- Te utolsó...! – kezdett bele a szitkozódásba, de a végét elharapta, ugyanis üldözőbe vette a fiút.
Hangoskodva rohantak végig a folyosón és, ahogy észrevettem, Hiro is hamarosan csatlakozott a fogócskához. Én ennek láttán megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, majd hátrapillantottam Masaya-ra és Momo-chanra, akik jól eldumáltak tőlem távol, így egyedül ballagtam az udvar felé, míg végül el nem értem az ajtót. A napfény kellemes melegséggel borult az arcomba, ahogyan átsütött az ablakokon keresztül, hirtelen minden olyan tavasziasnak tűnt.
Aztán egyszerre csak megéreztem egy hideg kézfejet a sajátoméra siklani és, ahogyan az ujjaink akaratom ellenére összefonódtak, miközben felpillantottam Kojima-ra, egyre nagyobb idegesség lett úrrá rajtam. Szólásra nyitottam a számat, mikor lepisszegett, ajkai elé tapasztva mutatóujját és tekintete a hátunk mögött ballagó szerelmespárra tévedt, akik annyira el voltak foglalva egymással, hogy minket észre sem vettek. Ekkor megengedett magának egy halványabb mosolyfélét, szemei valósággal ragyogtak, de minden boldog vonása olyan hamis volt, hogy csak azt tudta volna ezzel átejteni, aki egyáltalán nem ismeri őt.
Finom mozdulattal húzott maga után, én pedig engedelmesen követtem őt, pedig nem lett volna muszáj sőt, nem is szabadott volna. De most egészen különleges kisugárzása volt, valahogy nem tudtam volna elhinni róla, hogy ártani akarna nekem, főleg, mióta olyan nagyon elhalkult. Már egyáltalán nem tűnt veszélyesnek.
Kojima végül egy kihalt részére vitt engem a fenti folyosónak és az épület végében végződő, kis zsákutca sötétjében megbújtunk. Ott álltunk egymással szemben, elmerülve a másik tekintetében és ez egyre inkább kezdett engem zavarba hozni. Fülig pirultam ettől, mire halkan felkuncogott, majd a falnak dőlt és felszabadult stílust öltve magára, megszólalt:
- En-chan nagyon akarta, hogy beszéljek veled.
- Tudom. – bólintottam neki, miközben figyelmemmel a fiú helyett az egyik csempe törését tűntettem ki. – Én is találkoztam vele szeptemberben. Nekem is mondta, hogy beszéljem meg veled a dolgokat, hogy hallgassalak meg, de mostanában nagyon zárkózott vagy, én pedig...
- Félsz tőlem? – egészítette ki a mondatomat helytelenül.
- Nem. – ráztam meg a fejem mérgesen. – Csupán nem az én dolgom rendezni az ügyeinket. Elvégre nem én piszkáltalak téged, hanem fordítva. Miért mondtad el Kazuma titkát Endo-nak?
- Nem azért hoztalak ide, hogy Kazuma-ról beszélgessünk. – rántotta össze szemöldökeit, mire megrázkódtam. – Én csak szeretnék veled őszinte lenni. Már úgyis lemondtam rólad, addig a közeledbe sem tudok lenni, míg az a pojáca melletted van, szóval feladom. Ő nyert. És, ha már köztünk úgysem marad semmi, legalább halld az igazat.
- Mi volna az? – néztem fel rá kíváncsian, mire tekintetünk találkozott egy végtelen pillanatra.
- Emlékszel arra, hogyan lettünk barátok?
- Igen. – nevettem el magam halkan, mikor felidéztem magamban a régi időket. – A játszótéren találkoztunk és épp a homokozóban sírtál, mert valaki összetörte a vödrödet. Én kölcsönadtam neked az enyémet és onnantól... onnantól barátok voltunk. A szüleink is akkor ismerkedtek meg egymással. – fejeztem be a történetet egyre halkuló hanggal.
- Miután apádék meghaltak, alsóközépben rengeteget piszkáltak az iskolában. – mondta lehajtott fejjel. – Nem akartam neked szólni róluk, volt elég bajod anélkül is, nekem az volt a legfontosabb, hogy boldog legyél. Eszem ágában sem volt téged terhelni a saját fájdalmammal.
- Pedig megtehetted volna. – vágtam itt közbe, de nem zavarta.
- Volt, aki segített nekem. A srác, aki folyamatosan piszkált, valamiféle nagymenő volt ebben a gimnáziumban. Mindenki félt tőle, bármit megtehetett, amit akart és egyszer belekötöttem, aztán le sem akart szállni rólam a hülye haverjaival együtt.
- Emlékszem, hogy középiskolában milyen kis pukkancs voltál. Meg sem lep. – nevettem fel halkan.
- En-chan is a srác kezei alá tartozott. – folytatta a történetet. – Csak ő éppen más volt, mint az a többi görény, akik követték azt a nyomorultat. Mivel akkoriban sokat verekedtem és mindig alul maradtam, En-chan pedig utálta a vezérüket, elkezdett nekem segíteni. Edzett és titokban néha együtt lógtunk. Néha még én magam sem tudom, hogy miért fektetett ennyi bizalmat és időt egy olyan taknyos középiskolásba, mint én, de alig pár év kemény munkája után elég volt csak egyetlen egyszer padlóra küldenem a fiút, aki folyton piszkált és egyszerre mindenki elpártolt tőle.
- Had találjam ki! – kértem figyelmet magamnak, mire biccentett. – Átvetted a helyét és szép lassan olyanná váltál, mint az a fiú.
- Valóban így volt. – mosolygott keserűen. – Néha elgondolkodom azon, hogy En-channak vajon belőlem is elege van, ahogyan az előző vezérükből?
- Nem hiszem. – ráztam a fejem határozottan, mire megdöbbenve kezdett vizslatni engem fekete frufruja alól. – Szerintem, ha utálna téged, nem törődött volna azzal, hogy kibéküljünk és rendezzük az ügyeinket. Akkor nem érdekelte volna, és azt hiszem, félreismertem a fiút. A kezdetektől fogva féltem, mikor megtudtam, hogy vele barátkozol, de nem tudtam, miért. Most már megnyugodtam.
Kojima rám mosolygott, majd elrugaszkodott a faltól, melynek eddig a hátát támasztotta és közelebb lépett hozzám. A pillantásával teljesen felperzselt én pedig úgy éreztem, mégiscsak rossz ötlet volt megbízni benne. Bármilyen ártatlan is most, épp olyan ravasz és köpönyegforgató, egyszerűen kiszámíthatatlan a természete.
- Én még mindig szeretlek. – mondta szenvedélyesen, mire az idegesség elragadott egy pillanatra. – Szerettem volna, hogy az enyém legyél. Mikor szakítottál velem, az eléggé fájt, nekem pedig már volt befolyásom, volt hatalmam és azt hittem, ezt rád is kiterjeszthetem. Kicsit... még mindig azt hiszem.
- Mi már sosem leszünk úgy, mint régen. – ingattam a fejem megbánóan. – De attól még nincs minden veszve, Seiji! – szólítottam őt a keresztnevén, ahogyan régebben is, és olyan arcot vágott erre, amit sosem felejtek el. – A kapcsolatunkat már nem hozhatjuk vissza, ahhoz már túl késő, de... nem akarom, hogy rosszba legyünk örökké. Mert hiányzol. De nekem az a Seiji-kun hiányzik, akit akkor a játszótéren megismertem.
Mindezt úgy vallottam meg, mintha valami hatalmas bűnnel készülnék beszámolni a mindenhatónak, de Seiji sokkal inkább volt ördög, mintsem isten. Összepréseltem az ajkaim, ő pedig csak mosolygott rám most az egyszer, oly régóta ismét őszintén.
A folyosót betöltötte az ebédszünet végét jelző csengőszó hangja, mi pedig egymás nyakába borulva pecsételtük meg újonnan indult barátságunk kezdetét.
Végre mindent megértettem. Azt is, hogy Endo Seiji számára sokkal inkább volt egy gondoskodó báty, mint egyszerű haver és, hogy míg Kazuma démon létére a hatalomért küzdött és hajtotta az ambíció, ellent tudott állni neki értem, Seiji pedig ezt használta ki azért, hogy megszerezzen. Ez volt a legnagyobb különbség kettejük között.     

Helóka! 🌸
Remélem, mindenkinek tetszett Seiji és Machiko kibékülése. Nekem nagyon kellett már, hogy jóban legyenek. Gondolom, nektek is. Lássuk, mi lesz ezután! 😍😘