Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 20: Tudom, hogy harcolsz ellene!

Alig aludtam valamit az éjszaka, minden tagom remegett az ijedtségtől a történtek után. Kazumat nehezen ugyan, de sikeresen összeszedtem a földről, és mivel beledől a szilánkok közé, rendesen meg is sebezte magát és az ünnepi ruhám is csupa vér lett. Az ágyába fektettem, rázártam az ajtót és elmentem pihenni, de nem jött álom egy jó darabig a szememre.
Másnap reggel összekészültem a suliba, megreggeliztem és megmosakodtam. A lakótársam továbbra is a lóbőrt húzta, de nem is terveztem felkelteni, mivel másnaposan aligha mehetett volna iskolába. Gondoltam, örülne neki, ha nem mennék el minden szó nélkül, így írtam egy cetlit, majd egy bögre tejet és egy tányér, finom csokis kekszet vittem be neki a szobájába, majd leraktam az éjjeliszekrényre.
Kazuma még mindig aludt és hangosan szuszogott félig betakarózva az ágyában. Leültem mellé a matrac szélére. Igazából, már nem először láttam őt aludni, de valahogy olyan nyugodtan és szelídnek tűnt olyankor, ezért imádtam benne gyönyörködni. Nem az a pukkancs, mitugrász srác, aki ha kell, ha nem, nekimegy Kojimanak, és nem is az az agresszív démon, akinek lennie kéne. Csak egy árva gyereknek tűnik, amikor épp csendben van és szunyókál.
- Mondd, mihez kéne kezdjek veled? - kérdeztem magamban, de valójában tőle vártam a választ, azonban mivel aludt, így nem felelt.
Lehajtottam a fejem és a padlót kezdtem bámulni, de hamarosan figyelmes lettem Kazuma mocorgására és az ébredező fiúra kaptam a tekintetem.
Kinyitotta az akkor fáradságtól csillogó szemeit, majd elnyújtózott az ágyon, és lehorgonyozta rajtam a pillantását.
- Macchi... - ejtette ki a nevem halkan, majd a homlokára tette a kezét és felmordult. - Mi a fene történt? Szétrobban a fejem...
Sejtettem, hogy fejfájása lesz a tegnapi ivása után, de reméltem, hogy csak tetteti, hogy nem emlékszik a történtekre.
- Hát elfelejtetted? - kérdeztem halkan. - Tegnap este kicsit sokat ittál, ezért vagy most rosszul.
- Valóban? - nyüszögte, majd megpróbált felülni az ágyon és meglátta magán a bekötött sérüléseket. - Hát ez meg mi a halál?
- Beledőltél az üvegszilánkokba. - világosítottam fel. - Eltörtünk egy poharat tegnap.
- Eltörtünk?
- Na jó... én törtem el. - vallottam be, mire elmosolyodott.
Ezek után csendben maradtunk egy ideig, ami elé kínossá varázsolta a hangulatot, de nem dobtam be a derekam, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Csak vártam. Csak vártam és közben Kazumat néztem, de ő a figyelmét az ablakon át látszódó, tavaszi tájnak szentelte és úgy tűnt, nagyon gondolkozik közben valamin. Keserű volt az ábrázata.
- Szóval, akkor... - kezdett bele halkan, majd összepréselte az ajkait és csalódottan folytatta. - tegnap sem sikerült.
Döbbenten meredtem magam elé. Valahogy nem erre számítottam.
- Nem, nem sikerült. - ingattam a fejem megjátszott empátiával.
- Leitattál. - állapította meg helyesen. - Jól csináltad. Nem is számítottam rá.
- Már mindegy, hogy mi volt. Egyszeri alaklom, többet úgysem fog működni, szóval... nem tudom, meddig húzom még melletted.
- Tegnap, az iskolában azt mondtad, hogy nem tudsz kiigazodni rajtam. - mondta, mire felkaptam a fejem. - Nappal védelek, este támadlak, ez nonszensz. Viszont, tegnap simán megszabadulhattál volna tőlem, vagy legalább - mutatott ezúttal a sebesült karjára. - hagyhattál volna a fenébe a konyhapadlón. De te, ahelyett, hogy ezt tetted volna, segítettél rajtam és ezt nem értem. Ha félsz tőlem, miért nem futsz el? Miért szállsz velem harcba, ha ennek az egésznek a végén a halál vár?
- Már ne is haragudj, - szóltam mosolyogva. - de eddig irtó bénán játszol. Ha már egy ilyen menő sárkánydémon vagy, akkor sokkal több erő lehet benned, mint egy magamfajta, halandó lányban. De nem vetted túl komolyra a figurát.
Amint ezeket mondtam, Kazuma csak csüggedten lehajtotta a fejét és megmarkolta a takarója szélét.
- Tegnap este sírtál és azt suttogtad, hogy segítsek rajtad. - folytattam, mire visszavezette rám a szemeit. - Örök élet ide vagy oda, te részben akkor is csak ember vagy. Törékeny, szomorú, de a legtöbbször vidám és kedves. Te magad is mondtad, hogy nem vagy gyilkos. Ha az lennél, már rég nem szórakoztál volna ennyit, csak elvágtad volna a torkom és kész. Komolyan azt hitted, hogy nem veszem majd észre, hogy küzdesz az egész ellen? - tettem fel a költői kérdést, mire ismét orrot lógatott. - Ezért törődöm veled. Mert hiszem, hogy van benned egy olyan rész, ami azt akarja, hogy ne tedd meg és remélem, hogy ez az oldalad az erősebbik, én pedig segíteni fogok ebben.
- Nem. - mondta rövid szünetet hagyva a mondataink között. - Én igenis megszerzem az örök életet, hiába jössz nekem ezzel a maszlaggal. Elvégre sárkánydémon vagyok, isteni erővel. Félelmetes és könyörtelen vagyok, egy olyan csaj, mint te, nem fog kifogni rajtam.
- Mondj, amit akarsz. - ráztam a fejem mosolyogva. - De én akkor is hiszek benned.
Ezután Kazuma csak hallgatott, de láttam a szemeiben, hogy nem tudja elfogadni a tényeket, amiket mondok neki. Mindenesetre, nem állt módomban tovább vitatkozni vele, egyszerűen csak felálltam az ágyról és az ajtóhoz mentem, de onnan még visszaszóltam neki:
- Jobban teszed, ha nem jössz ma az iskola közelébe. Másnaposan semmi keresnivalód nincs ott, maradj itthon és pihend ki magad! Ugye itthon hagyhatlak erre az egy napra?
- Persze. - bólintott. - Menj csak.
Elköszöntünk egymástól, én összeszedtem a cuccaimat és megindultam a suli felé. Egy újabb nap állt előttem Kazuma védelme nélkül, mint a régi szép időkben. Azonban nem értem rá Kojimaval, vagy Yuivel foglalkozni, ugyanis sokkal fontosabb dolgom is volt.
Ezek után most, hogy fogom magamtól távol tartani Kazumat?

Heló mindenki! 🌸
Meg is hoztam az új fejezetet. 😄 Remélem, mindenkinek tetszett. Sajnos a közelgő vizsgák miatt kevesebb időm lesz a hónap végéig, így a jövőheti részt nem garantálhatom, de azért majd igyekszem elkészülni vele 😙
Kellemes hétvégét nektek 😘