Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 42: Örökké

A szobámban ücsörögtem egymagam, valahogy a helyiségben uralkodó, állandó fagy még a korai ősz ellenére is most kivételesen csípős volt. Kazuma miatt gyakran fel kellett tekernem a fűtést éjszakánként, mivel folyton fáztam mellette, de ez most... valahogy más volt. Valósággal remegtem, vacogtam a pokrócom alatt, pedig a fiú a közelemben sem volt. Mindezt az ideg tette velem.
- Elkészültem. - nyitott be a szobába Kazuma jókedvűen mosolyogva, mintha ezzel leplezhette volna az idegességét.
A kezében két bögre, gőzölgő forró csokit hurcolt magával és, mikor odaért hozzám, az egyik nekem adta, a másikat pedig az éjjeliszekrény sarkára tette. Jó esetben az ital tetején táncoló pillecukor és tejszínhab jobb kedvre derített volna, de nem így lett. Még azt a sminkemet is elsírtam az este, amit reggel magamra sem kentem.
Szipogtam, alig kaptam levegőt, Kazuma pedig zavartan ült mellettem, csendben várt és a tekintetével alaposan körbejárta a szobát, miközben valami vigaszt nyújtó szövegen gondolkodhatott.
- Annyira sajnálom. - nyögte ki végül 5 percnyi hallgatás után. - Fogalmam sem volt arról, hogy ez fog történni és azt sem tudtam, hogy az apám tehet a szüleid haláláról. Ha tisztában lettem volna vele, akkor egyáltalán nem látogatom őt, akkor én...
- Neked már akkor is ő az egyetlen, közeli rokonod. - vágtam a szavába, mire ijedten elhallgatott. - Ráadásul az apád. Nem hibáztatlak téged, Kazuma.
- Pedig mennyire szeretném, hogy hibáztass... bárcsak az én hibám lenne. - meredt maga elé a semmibe, így a szavai teljeséggel elkerültek. - Tudod... rettenetesen utálom, amikor a nők sírnak. Dühítő, mert engem anyám mindig arra nevelt, hogy védelmezzem a lányokat, szeressem és tiszteljem őket, ahogyan mindenkit a környezetemben, az élőt és a holtat, a világosat és a sötétet. Szeressem a csendet, de a zajt is és, ha egy nap elhagyom a falut, térjek vissza hozzá minden ünnep alkalmával, hogy megmutassam, mennyit tanultam. Ezzel szemben apám... egy idióta, aki nem tisztel semmit. Ezért nem akartam soha démon lenni, ezért akartam inkább védelmező isten lenni, de bárminek is nevezem magam, attól még az maradok, ami vagyok. Sosem bocsájtom meg neki, hogy megríkatott és, hogy megölte a szüleidet az önös céljaiért.
- Ne is mondd ki ezt újra, kérlek! - kezdtem heves sírásba ekkor, mikor ijedten, remegő kezekkel érintett meg, mintha át akarna karolni, de félve tette ezt.
Észrevette, hogy a bögre csak útban van, amíg nálam hagyja, így gyengéden kivette a kezeim közül és a sajátja mellé tette az asztalkára, majd rám hajolt és óvatosan, lassan simogatott, ahol éppen ért.
Abba sem tudtam hagyni a sírást, pedig tudtam, hogy rettenetes és ronda vagyok, mikor hisztizem. A szemeim már a duplájára dagadtak, a torkomon alig jött ki hang, teljesen kiszáradtam és minden olyan szürkévé vált körülöttem.
- Ne sírj, Machiko! - vigasztalt Kazuma kedves szavakkal, de már éreztem, hogy hamarosan elkezd ismét démoni alakba változni. - Én... sosem hagylak el, ezt ne feledd! Mindketten egyedül maradtunk, egyedül a világ ellen. De én örökké veled leszek.
Belebólogattam a vállába és úgy szipogtam valami „Tudom"-hoz hasonlót, de kétlem, hogy értette volna. Végül így maradtunk egymásba borulva egy kis ideig, míg az óra el nem érte a 9-est, és akkor már én magam is kitapinthattam a Kazuma testét borító pikkelyeket, amik annak ellenére, hogy a fiú vízi démon volt, meglepően szárazak voltak.
- Kazuma... - szólítottam meg halkan a fiút, mire kissé eltávolodott, hogy a szemeimbe tudjon nézni. - Tégy meg nekem egy szívességet!
- Bármit. - suttogta vissza és megszorította a kezem.
- Egyél meg most! - kértem őt könnybe lábadt szemekkel, mire csak döbbenten meredt rám vissza. - Már nem akarom folytatni ezt az életet, inkább nem kell az örökélet hatalma. Folyton csak veszélybe lennék és hiányoznak a szüleim. Neked pedig szükséged van a hatalmamra. Neked még van apád, te még vele tudsz lenni. Neked adom az életem és a halhatatlanságot is, hogy követni tudd őt. Azt, amire vágytál, odaadom most, csak vess véget a szenvedéseimnek! - könyörögtem neki és végül ismét a mellkasára hajtottam a homlokom.
Éreztem Kazuma testén, hogy megremeg, a szíve egyre hevesebb ütemet kezdett diktálni és végül ismét távolabb tolt magától. Keserű mosolyt csalva arcára, szendén bólintott, mire én teljes döbbenettel feszengtem meg egyhelyben ülve.
Valójában azt hittem, a fejemhez vágja, hogy hülye vagyok és, hogy ne kérjek tőle ilyet, de nem így tett. Elfogadta az ajánlatot. Így tehát... végül Kazuma mégiscsak beteljesíti a sorsát és ezzel az enyémet is. Furcsa görcs költözött a gyomromba az idegességtől és a félelemtől, szívesen vontam volna vissza az előbb mondott szavaimat, de ahogyan leszorítottam a szemeimet, csak arra gondoltam, hogy már nem tehetem. Nem bolondíthatom a fiút és ezzel magamnak is békét hozok.
Csak ültem ott az ágyam közepén, lehunyt szemekkel, mikor Kazuma hüvelykujjal gyengéden végigsimított alsó ajkamon, majd finom csókot lehelt a számra, ami tényleg olyan hideg volt, mintha magától a haláltól kaptam volna. De ő nem állt meg egynél, lágyan ért hozzám és tovább kényeztetett engem az ajkaival és a nyelvével, én pedig egyszerre csak azon kaptam magamat, hogy ismét felettem támaszkodik.
- Olyan hülye vagy. - halkan, de hallottam, ahogyan felnevet közben. - Tényleg azt hitted, hogy megeszlek itt helyben. Már nem azért, de többet kellett azért küzdenem, hogy belém szeress, mint azért, hogy felfaljalak. Azt bármikor megtehettem volna. Ráadásul most adtam ki apám útját és megmondtam neki, hogy szeretlek és veled akarok lenni, nem érdekel olyan örökélet, amiben te nem szerepelsz. Az nem is lenne élet.
A szám kissé eltátottam meglepettségemben, amire ő azt hihette, hogy újabb csókot várok. Ismét megrohamozott engem és annak sem kellet sok idő, hogy ruháink ismét a földön heverjenek egymás mellett, elszórva a padlón. Az első alkalmunk óta persze Kazuma-val majdnem minden este egymásba mélyedtünk és minden alkalom az újdonság erejével hatott, de ez még annál is különlegesebb volt. Mivel a fiú már az átváltozásának ideje után volt, érzékei kifinomultabbak lettek, veszélyesebbé váltak testének egyes részei így, még talán annál is jobban figyelt most a biztonságomra, mint legelőször. Az érzés és a tudat, hogy most jelenleg egy démont ölelek, egész más hangulatot kölcsönzött az együttlétünknek, ahogyan végigsimítottam őt egyes helyeken, a bőrének teljesen más tapintása volt, a csontjai sokkal ruganyosabbá váltak és a csókjai talán néhol még fájtak is kissé, vagy mikor hegyes fogaival megharapott engem egyes helyeken, kellemetlen bizsergést hagyott maga után.
- Szeretlek! - suttogtam a fülébe, ahogyan mélyet szívott az illatomból.
Sóhajaim hallatára gyakran felbátorodott, néha kegyetleneket döfött és, ahogyan a teste a hideg szorításában vonaglott felettem, kéjes nyögések közben mentünk el egyszerre. Pontosan már nem is emlékszem, hogy aznap este hányszor, de az biztos, hogy többször is egymáséi lettünk.

Sziasztok! 🌸
Meghoztam a mai fejezetet is. 😄 Jézusom, de gyorsan haladunk... nem sokára finálé. 😂😂😂
Jut eszembe, bocsi hogy most nem írtam ki figyelmeztetést, de szerintem a végén lévő jelenet nem lett olyan nagyon részletezős. Nézzétek el nekem, különben sem erősségem ilyneket írni szóval... azért remélem, tetszett 😘😍