Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 25: Hazudtam

Furcsa volt a bosszús Kazuma-val hazasétálni egy esernyő alatt, de most volt annyi eszem, hogy egy szót se szóljak hozzá az úton. Mikor hazaértünk sem beszéltünk egymással, de este fél 9 fele mindketten leültünk az étkezőasztalhoz tanulni. Én már hálóingben csináltam a házimat, ő egyenruhában volt, papírt és tollat vett elő, hogy megírja a bocsánatkérő levelét az iskolának, hiszen a kis ebédlői incidense után behívatta magához az igazgató mindkét jómadarat. Szerencséjük, hogy csak ennyivel megúszták.
- Sajnálom, hogy szándékosan ráborítottam az ebédemet egy diáktársamra, kuplerájt hagytam magam után az ebédlőben, amit a többi iskolába járó tanuló is használ, valamint nem takarítottam fel magam után a mocskot... - olvasta fel hangosabban az egyik mondatának töredékét, majd dühösen összegyűrte a papírt a kezében és kidobta az étkezőből egyenest a nappaliba, ahol már az előző, másik 4 galacsin várta szeretettel azt. – Mi a fenének kell ilyen hülyeséget írnom, ha nem is én voltam a hibás?
Én csak hallgattam természetesen és folytattam a matekházim írását, nem is foglalkoztam Kazuma újabb nyivákolásával, ami az utóbbi két napban megsokszorozódott.
- Kojima tuti nem írja meg. – gondolkodott hangosan. –Igazából lehet nekem sem kéne. Nem is érdekel az egész, rohadjanak meg! Megyek is a szobámba.
Igazából az, hogy meg akart enni engem, talán nem is érhetett akkora traumaként, mivel most először bántam meg, hogy aláírtam azt a lakhatási szerződést. A vendégszobámat a szobájának nevezte, a lakásomat az otthonának hívta. Minden reggel én csináltam neki reggelit itthonra és a suliba is. Valahányszor sokáig fürdött csak rosszallóan megjegyeztem neki, de egyszer sem lebbeztem fel ellene komolyabban és bármikor kellettek neki kölcsönbe a cuccaim, szívesen odaadtam.
Kazuma csak puffogva felkelt a helyéről és a szobába igyekezett, majd hangosan bevágta maga mögött az ajtót úgy, hogy a zsanér majdnem kiesett a helyéről. Ekkor volt elegem végleg a duzzogásából. Tudtam, hogy nem sok idő van az átváltozásáig, de a mamorival a birtokomban nem féltem tőle, így bátran mentem a hálóba, akár a tank, úgy törtettem be hozzá.
- Mégis mi a fenéért csörtetsz ide-oda a lakásban? Olyan vagy basszus, mint egy elefánt a porcelánboltban. Ez az én ajtóm, örülnék, ha nem vernéd ki a helyéről, mert olyan idegállapotban vagy, mint 8 éves kislány.
- Kopogni luxus, vagy mi? – kérdezte vissza mérgesen. – Nehogy azt hidd, hogy te nem vagy hibás ebben az egészben, elvégre veled meg Toshi-val kezdődött a dolog. Ha nem bújtál volna oda hozzá, akkor Kojima sem kapott volna meleg rizses zuhanyt a fejére.
- Most pont nem Kojima-ról van szó te elmeroggyant.
- Ne szólj be nekem, kettőnk közül még mindig nekem van több indokom élni, neked úgyis csak a sírás meg a magány jut ki, de legalább már értem miért. – kiabálta le a korpát is a fejem tetejéről és ezzel a mondatával igazán szíven talált. – Igazából nem is értem, miért pont egy ilyen életképtelen kiscsajnak adták az örök élet hatalmát, te úgysem tudsz vele semmit kezdeni, ráadásul méltatlan vagy hozzá. Komolyan csak arra vagy jó, hogy elcsövüljek nálad, amíg le nem lépek ebből a rohadt országból miután az epertortával együtt felfaltalak.
- Neked semmi máson nem jár az eszed, csak folyton ezen a hülye örökélet histórián? Nehogy azt hidd, hogy csak azért, mert esténként kipikkelyesedsz, mint egy leprás hal, attól te vagy itt a valaki. Komolyan mondom, bánom, hogy egy percet is rád pazaroltam az életemből. Én voltam a hülye, hogy régebben azt gondoltam, lehet köztünk valami. A határidő lejártával nem akarlak többet ebben a házban meglátni!
Kicsit láttam Kazuma arcán, hogy valamiféle döbbenet kiül rá, de nem törődtem vele, csak kirohantam a szobából és az enyémbe mentem. Mivel egymás mellett volt a kettő így hamar biztonságba jutottam a fiú elől... legalábbis ezt gondoltam, míg meg nem hallottam, hogy követ. Utánam loholt, az útjában semmivel sem törődve.
- Várj, Macchi! – kiáltotta nekem, de hidegen hagyott, csak rácsaptam a szobám ajtaját, de ő időben becsúsztatta a kézfejét a résen, így nem tudtam teljesen becsukni azt, de erősen tartottam. – Engedj be!
- Nem! Hagyjál békén, elegem volt.
- Nekem is elegem volt, de mintha nem hallottam volna tisztán, amit az imént mondtál. Mégis mit hittél, mi lehet köztünk?
- Már mindegy, nem? Rájöttem, hogy tévedés volt és különben sem akarnék egy ilyen elmebeteggel együtt lenni. Pont olyan idióta vagy, mint Kojima.
- Ne hasonlítgass engem ahhoz a tacskóhoz, hanem engedj be!
Mivel folyamatosan nyomta befelé az ajtót, esélyem sem volt, hogy kint tartsam, így hamarosan bejutott a szobámba. Ösztönösen a lehető legtávolabb mentem tőle, de ő egyáltalán nem közelített, csak a tekintetével követett engem.
- Szóval mi ez az egész? Mit akartál te tőlem?
- Mondtam már, hogy semmit. Felejtsd el!
- Nem felejtem! Ha már belekezdtél, szeretném, ha végigmondanád.
A mai nap ezt az egy mondatatát sikerült higgadtan végigmondani, belőlem pedig mintha elszállt volna a kétely és a félelem. Most volt ott a remek lehetőség, hogy mindent bevalljak neki Toshinori-ról is és róla is.
- Akkor kezdjük azzal, hogy ami tegnap történt az rohadtul nem az én hibám. – vettem elő a hálóruhám zsebéből a mamorit, majd az asztalomra tettem. – Ezt a talizmán tőle kaptam, azt köszöntem meg neki és az életem mentette meg vele, csak sírásomban voltam olyan gyenge, hogy ő kapott el, mielőtt a földre zuhantam volna. Csak félreértetted. És ez nagyon fáj, mert az egyetlen fiú, aki engem valaha is érdekelni fog még ebben az életben, az TE vagy!
Miután minden kijött, ami a nyelvemen volt, már csak Kazuma elhűlt arca maradt nekem és a keserű könnyeim íze a számban. Ismét a sírás kerülgetett, de tovább akartam magyarázni, hogy formáljak az előbbi nyálas vallomásomon, de Kazuma ezt nem hagyta. Odalépett elém és szorosan megölelt engem, mire kibuggyantak a könnyeim a szemeim sarkából.
- Olyan hülye vagy! – sírtam neki.
- Tudom.
- Én szeretlek, te idióta!
- Azt is tudom. – felelte halkan elnevetve magát. – Azt hiszem, én is szeretlek téged.
A szemeim olyan tágra nyíltak, mint még soha, mikor ezt meghallottam tőle. A szívemet melegséggel töltötte el ez és bátran öleltem vissza a fiút, aki bár megannyiszor az életemre törhetne, hogy felfaljon az örök életért, most mégis szerelemből ölel.
- Tényleg szeretsz engem? – kérdeztem vissza rövidest szipogva és megmarkoltam az ingét, mire Kazuma kisvártatva eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessen.
A környezet akkor elcsendesült előttem, egyedül a vekkerem kattogása csengett a fülemben és a hideg levegő mardosta a bőrömet. Kazuma pikkelyei úgy fehérlettek és csillogtak, mint az őszi dér, szemeiben ijedt arcom tükörképét láttam viszont.
- Hazudtam. – felelte hidegen és mosolytalanul, mintha csak igazi vérszomjjal szólt volna belőle. 

Helóka Kedves Olvasóim! 🌸
Íme a szombatonként megjelenő folytatás, ami ezúttal egy szerelmi vallomást rejtett Machiko részéről ❤
Csakhogy Kazuma úriember módjára... hát igazából nem tudom miért makacsolta meg magát a végén, de a következő részben kiderül. 😁
Ezen a héten elérte a könyvem a 10.000 megtekintést, nagyon szépen köszönöm mindenkinek 💕 Imádlak titeket 😙