Démon a szobámban [Story of the Silver Demon] ✅

Episode 36: 40 nap múlva

A nyári szünetben Toshinori és a többiek is rendszeresen meglátogattak sőt, olyan jól elvoltunk mind az öten, hogy már nem csak őt, hanem a többieket is elkezdtem a keresztnevén szólítani, ahogyan ők is engem. Persze, nagyon szomorú voltam Kazuma nélkül minden nap, és ezt még a bácsikám látogatása sem enyhíthette, valamint az sem, hogy valahányszor záport szórt rám az ég, folyton eszembe jutott az én kis házisárkánydémonom.
A nyári szünetnek azonban hamar végére értünk, már alig egy hét maradhatott csak belőle, mikor felkeltem azon a reggelen, mikor tudtam, hogy Kazuma végre hazautazik.
Izgatottan pattantam ki az ágyból, gyorsan felöltöztem és megmosakodtam, valamint a hajamat is valami kontyba terveztem rendezni, mikor hirtelen megszólalt a telefonom csengőhangja mellettem. Örömest vettem fel a készüléket és emeltem a fülemhez, majd belebeszéltem.
- Szia, Toshi. – köszöntem boldogan.
- Jesszus... Szia! – jött a válasza hamarosan, de egy kissé meg volt döbbenve. – Mi ez a nagy vidámság, Macchi?
- Jaj, mintha ezt kérdezni kéne. Te is tudod, hogy Kazuma ma jön haza. Mikor indulsz érte a reptérre?
- Körülbelül egy óra múlva, talán nem kapom el a dugót a taxival. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz jönni? Tuti örülne annak, ha téged látna meg elsőnek, miután leszállt a gépe.
- Az lehet, de most inkább kihagyom. Nekem is rossz, mert nyugtalan vagyok az érkezésétől, de szeretnék neki kedveskedni itthon és még össze kell szednem magam és a lakást. Így nem mehetek elé.
- Rendben van, megértem.
- A bulival kapcsolatban Toshi...
- Ne aggódj, már mindent elterveztem. – vágott a szavamba tréfásan. – Amíg te és Momoko megsütitek a tortát, addig én elcsalom a tökfejet a kondiba. Nem is fog semmit megsejteni.
- Okés. – feleltem megkönnyebbült sóhajomat elfojtva. – Már amiatt is nagyon izgulok. Kazuma 18. születésnapja... még annyi dolgom van addig, de szerencse, hogy a nyári szünetre esik. Egy füst alatt megtarthatjuk az „Üdv itthon Kazuma" partiját is.
- Egek, te tényleg nem vagy semmi. – nevetett fel halkan a fiú. – Figyelj, szerintem nem kell majd nagy felhajtást csapni, Kazuma úgy sem bírja az ilyeneket, de tény, hogy kedves dolog tőled, hogy így a szíveden viseled. A buli remek terv, én benne vagyok és szívesen segítek is, de szerintem egy szolid tortázás és egy mozifilm pont elég ahhoz, hogy megünnepeljük a kappa szülinapját.
- Kazuma sárkánydémon és nem kappa. – javítottam ki Toshinori-t, pedig tudtam, hogy direkt rontott. – De igazad van. Jobb, ha én sem járok a fellegek felett.
- Akkor ezt megdumáltuk. – helyeselt. – Figyu, még hívlak, ha a reptéren összeszedtem a playboyt, addig te készülj csak nyugodtan.
- Rendben. Szia.
Az elköszönés után letettem a telefont és folytattam a készülődést. Átszámítva, hogy Toshinori egy óra múlva indul a reptérre, hogy a landolást elkapja, és rá még majdnem egy újabb óra, mire ideérnek hozzám, – ha nem több – körülbelül pont délre érkeznek meg. Azt terveztem, hogy csodás ebédet csinálok a szerelmemnek halból és salátából, hogy érezze a törődésem és, ha szavakkal nem is tudom neki kifejezni, mennyire hiányzott az elmúlt hónapban, tettekkel biztosan menni fog.
Öltözködés és takarítás után neki is láttam az ebéd megfőzésének és úgy éreztem magam, mintha a katonaságból megtérő férjuramat várnám, hogy beállítson az ajtón. Mikor pedig készen lettem a főzéssel is és az óra már jócskán a 12-es után volt, idegesen járkáltam fel s alá a lakásban, amiért Toshinori még mindig nem hívott.
- Ez ő lesz! – kiáltottam fel magamban akkor, mikor meghallottam a telefonom megváltást jelentő csengőhangját. – Haló, én vagyok.
- Macchi. – szólalt meg Toshi is a túlvégről zaklatott hangjával. – Már több mint egy órája várok Kazuma-ra, a gépe már rég földet ért, de ő sehol sincs. Nem értem ezt az egészet, megbeszéltem vele, hogy várni fogom, de az utasok már mind elmentek, ő pedig nem szállt le a gépről.
- Mi... micsoda? – kérdeztem suttogva, amiből Toshinori egy szót sem hallott, mert még mindig csak zavartan hadarta a szavakat.
Elhűlve a csalódottságtól és szomorúságtól, ráérősen elemeltem a fülemtől a mobilt és hitetlenkedve, értetlenül bámultam magam elé. Tekintetem áthatott az előttem lévő, nyitott ablakon, melyen a narancssárga függönyt megtáncoltatta a hideg szél, irányából hozva magával a sötét viharfelhőket. Északi irányból már éreztem az eső kellemes, könnyeket fakasztó illatát.
Halkan még hallottam, hogy Toshinori összeszedetlenül makog, de olyan könnyedén nyomtam ki a telefont és raktam le a konyhapultra, hogy a lelkiismeretem ebből semmit nem érzett túlzásnak.
Bánatosan léptem ki a hátsó teraszra és a korlátra hajolva bámultam a borongós fellegeket, amik Kazuma-t jutatták eszembe. A messzeségből hallottam az ég dörgését és láttam a villámok cikázását.
Vajon miért nem jött haza? Miért nem volt rajta a gépen és miért nem hívott, hogy Kínában marad? Most szomorú és azért küld nekem vihart, vagy ez az egész csak valami rossz vicc?
A könnyeim halkan hullani kezdtek a szememből és végigmosták az arcomat előre az esőcseppek helyett. Olyan feneketlen szomorúságot csak egyszer éreztem azelőtt, most pedig ismét megtörtént... valaki magamra hagyott. A szívemben egy fekete lyuk tátongott a bánattól és egyszerre olyan görcsösen zakatolt, hogy már a mellkasomhoz kaptam, mintha azt hinném, egyszerűen kitéphetem onnan.
- Machiko! – visszhangzott a fejemben egy jól ismert, lelket remegtető, zörgő hang, ami minden alkalommal libabőrössé tett, valahányszor meghallottam.
Lassan fordultam vissza, a nyitott teraszajtón át láttam a nappalit és a bejárati ajtót, amin belül már ott állt Kazuma az oldalában a két táskájával. A mellkasomat most még fájdalmasabban próbálta még szétfeszíteni valami, a gombóc a torkomban pedig csak nőtt és nőtt.
- Kazuma? – kérdeztem, mintha nem akarnám elhinni, hogy valóban ő áll előttem, majd beléptem hozzá a nappaliba, így alig lehetett közöttünk 3 méter. – Azt hittem... azt hittem nem vagy a repülőn. Toshi téged várt egész végig és...
- Tudom. – vágott a szavamba. – Nem bírtam volna ki az utat társaságban.
Nem értettem ezt az egészet, a sokk valahogyan nem engedte, hogy a tudatomba épüljön mindaz, ami történt akkor velem. Kazuma bágyadtan tekintett le rám, a pillantása üres volt, akár egy jégszoboré, szemei alatt lila karikák húzódtak az álmatlanságtól. Meggyötört ábrázata csak az aggodalmat okozta bennem, hiába örültem, hogy újra láthatom... én ezt nem így akartam. A fiú, akibe nem is oly rég beleszerettem, csak árnyéka volt önmagának, arca és a teste megfogyott, szemeiben tiszta könnycseppek csillogtak.
- Már lejárt a szerződésünk. – motyogta nehezen a sírástól. – Már nem kell, hogy elviselj magad mellett, de... nem tudom, hová mehetnék. Mondd, visszafogatsz még?
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – értetlenkedtem. – Persze, hogy maradhatsz, hiszen itt laksz. Mi a fene történt veled?
Kazuma csak keservesen az ajkába harapott, hogy féken tartsa a nyelvét, szemeiből ugyanakkor kifakadtak a könnyek. Eldobott mindent a kezéből, majd szélsebesen lépett elém és szorosan átölelt. Hangosan zokogott és fájdalom hasított a hátamba, mikor Kazuma belekarmolt a bőrömbe. Én csak tudatlanul álltam egyhelyben, mint egy idióta, miközben a fiú folyamatosan ordította:
- Mǔqīn! Mǔqīn! – ismételgette bőgve, de nem értettem, mit mondott, hiszen kínaiul beszélt.
Odakint leszakadt az ég és a fényes lakást elöntötte a sötétség és a hideg, amint Kazuma annak közepén úgy ölelt engem, mintha az anyjába kapaszkodna, miután valami rossz dolog történt vele. 

Na hát hello, hello 🌸
Meghoztam a várvavárt következő részt. Mint látjátok, nem sokat húztam az időt azzal, hogy mi történt a nyáron, hiszen Kazuma és Machiko távol voltak egymástól.
Remélem, tetszett a rész attól függetlenül, hogy kissé szomorú és megindító volt. 😢
Szép napot nektek! 😍😘