"Natalie Smith vagyok.
Jelenleg Londonban élek, immár három éve. Ez az eddigi leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttünk. Apám munkája miatt folyton költözünk. Megígérték, hogy az érettségit itt fejezhetem be.
Az első évem a Carlstonban nehéz vol...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Számítottam rá, hogy Marcus nem lát szívesen a házban, de Natalie ragaszkodott hozzá, és az őszintét megvallva nem szívesen tölteném nélküle azt a pár napot, ami most még van itt. Két mondattal lerendezte az apját, aki legalább annyira ledöbbent a stíluson, a határozottságon, mint én.
- Sosem hallottalak még így beszélni az apáddal.
- Mert soha nem is tettem. - magyarázta.
- Miattam ne csináld ezt!
- Sean ... ez nem csak miattad volt, hazudott nekem, eltitkolta, hogy odajártál. Igenis jogosan kapta amit kapott. Ideje lenne elgondolkodnia.
- Sajnálom kislányom ... - lépett be Marcus, már a mondat elején - Én csak jót akartam neked. Nem akartalak újabb fájdalomnak kitenni.
- Ezzel is elérted ugyan azt.
- Nem, ez azért nem ugyanaz. - próbáltam menteni a helyzetet, de Natalie csendre intett.
- Ebben is igazad van, nem hittem, hogy valaha ez alakul majd ki, amikor Sean eljegyzése miatt kibuktál és az ölemben bőgtél két napig ... Rájöttem, de késő lett volna szólni.
- Soha nem késő!
- Ne haragudj ... Te se Sean. De tudod ... a lányom ... az életem.
- Nincs szükség bocsánat kérésre, tudom, én is idiótán viselkedtem. - Marcus kezet fogott, ezzel is azt mutatta, hogy minden oké.
Ennek rohadtul örülök. Nem szeretném, ha miattam rosszban lennének. Szerencsére minden rendeződött így a vacsorához már nyugodtan ültünk egy asztalhoz. Natalie lecsót készített, ami nagy kedvencem. Eddig azt hittem anyámé a legjobb ... hát az övé kenderbe veri. Háromszor is szedtem.
- Ez valami mennyei! - dicsértem az ételt.
- Húshiányos, de igen, finom. - mondta nevetve Marcus, amit Natalie csak szemforgatással díjazott.
- A beszólogató mosogat.
- Ohh...- fagyott le a mosolya.
Végül tényleg így lett, Natalie zuhanyozni ment, addig én segítettem Marcusnak. Vagyis leültünk a kanapéra sörözni és meccset nézni.
🔸 🔸 🔸
Miután Natalie elment dolgozni, én úgy döntöttem tényleg nem megyek haza, közölni akartam apámmal is, így felhívtam.
- Fiam, végre, hogy jelentkezel. Mikor érkezel?
- Szia apu. - szóltam bele - Nem megyek haza, ha olyan innen is segíthetek.
- Ez most komoly ? Azt hittem már rég úton vagy. - emelte fel a hangját.
- Komoly. Mi a probléma? Mit kell megoldani?
- Ezt nem lehet így. Gyere haza! - förmedt rám.
- Nem. Vagy így ... vagy sehogy. - vágtam rá, hasonló hangnemben.
- Ott őrzöd azt a lányt ... Anyád kórházban van! - váltott hirtelen.
- Ácsi! Mi az, hogy anyu kórházban van? Nekem erről miért nem szólt senki? - háborodtam fel - Mi baja anyámnak?
- Azt hittem úton vagy!
- Kurvára nem! - lecsaptam a telefont.
Idegesen járkáltam, össze dobáltam a cuccom egy részét, írtam egy levelet Natalienak majd taxival elhúztam a reptérre. Elcsíptem egy éppen induló járatot, ami hat óra alatt oda visz. Tudom, hogy Nataliet fel kellett volna hívnom, hogy elmondjam, de az idő szűkös és felzaklatni sem akartam a munkahelyén. Marcus nem volt otthon, így neki sem tudtam szólni.
Baba! Ne haragudj! Ultra gáz, de haza kell mennem. Anyám kórházba került, apám nem mond róla semmit. Tudom, reggel nem ezt mondtam, de semmit nem tudtam erről. Nem így akartam! Sietek vissza! Szeretlek!
Ahogy a gép leszállt, hívtam apám aki eljött értem. Történetesen haza vitt.
- Most mi a francot keresünk itt? A kórházba kéne menni! - fakadtam ki, de ő mit sem törődve felállt a felhajtóra és bement.
Szó nélkül sétált előttem, én meg csak üvöltöttem vele, hogy mondja már meg mi a fészkes fene folyik itt. Belépve anyámat találtam a hallban. Semmi baja, sőt rohadtul meglepődött, hogy otthon vagyok.
- Fiam?! Ugye nincs baj?! Miért hagytad ott Nataliet? - ölelt át. - Te itthon vagy? Kiengedtek?
- Mi van veled Sean? Miről beszélsz?
Apám hazudott!?
- Azt mondta ... kórházban vagy!?
- Tessék? Ezzel csaltad haza a gyereket?! - akadt ki ő is.
- El fogja venni Chanelt! Különben csődbe megyünk! Eladhatjuk a házat és nem lesz egy vasunk sem!
- Erre ment ki a játék? Ezt akartad? Képes voltál azt hazudni, hogy anya kórházban van !? - hihetetlen - Tudd meg! Hegyezd a füled! Kurvára nem, hallod! Nem! Nem veszem el azt a picsát! Ha annyira kell a házad, meg az állásod vedd el te magad! - harsogott tőlem az épület - Te mit akarsz anyu? - fordultam felé.
- Én nem kérem, hogy vedd el.
- Velem jössz vagy itt maradsz ezzel itt? - mutattam rá - Én biztosan megyek, és garantálom, hogy soha a büdös életbe nem lát többé!
- Fiam , ő az apád!
- Döntsd el! Ha maradsz, te sem látsz többé! - ez volt az utolsó szavam.
