"Natalie Smith vagyok.
Jelenleg Londonban élek, immár három éve. Ez az eddigi leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttünk. Apám munkája miatt folyton költözünk. Megígérték, hogy az érettségit itt fejezhetem be.
Az első évem a Carlstonban nehéz vol...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Miután eljöttem apámtól felhívtam Pete-t, hogy alhatok e nála. Természetesen belement így oda mentem. Próbáltam hívni Nataliet, de nem vette fel. Folyamat kisípolt, mintha foglalt lenne. Marcust sem értem el, azt gondoltam beszélnek.
- Apád képes volt erre? Tényleg?
- Igen, elhiszed ezt?! Ezért kibasztam két repülőjegy árát, meg tizenkét órát ami csak a repülés.
- Basszus, és most? Natalie?
- Most vissza fogok menni és az rohadt élet, hogy ezentúl apámra nem vagyok kíváncsi!
Forrtam a dühtől. Egyszerűen nem fogom fel, hogy a saját apám képes volt így kijátszani.
- Holnap reggel indul egy gép, ha minden szuper azzal indulok.
- Kiviszlek, nem dolgozom.
Megköszöntem a felajánlást, még beszélgettünk. Sikerült megnyugodnom. Újra próbáltam hívni Nataliet, ki volt kapcsolva. Pete a tévét kapcsolgatta mikor a hírcsatorna egy balesetről számolt be, egy fehér Opel volt a felvételen, alig felismerhető állapotra törve. Már tovább kapcsolt volna, de szóltam.
- Állj meg itt! – kaptam el a távkapcsolót, azt hittem rosszul látok, de nem az a kocsi az övé – Bazdmeg!
Felugrottam, járkálva vártam, hogy több infót mondjanak.
- Mi van? – nem értette.
- Az Natalie autója, az az ő autója!
- Autója van? – mindenki tudta, hogy az apja nem akart kocsit neki.
Hevesen bólogattam, közben le sem vettem a szemem tévéről. Semmit nem mondanak, az út lezárva, terelik a forgalmat ennyi. Tárcsáztam Marcust.
- Vedd fel. Vedd már fel! – üvöltöztem magamban.
- Sean.
- Natalie az ? Az az ő autója volt? – hadartam – Mondj valamit!
Semmi válasz, a hívás megszakadt. Vagy hússzor hívtam újra mire végre felvette.
- Natalienak balesete volt! Oda tartok. – hallottam az autó hangját, nem ötvennel ment.
- Nem hiszem el! Hívj amint tudsz valamit, megyek vissza a reggeli géppel!
Az éjjel nem hívott, nem tudtam aludni. Nem tudtam ülni és várni.Egyszerűen feltudnék robbanni.
- Hogy történhetett ez? Olyan óvatosan vezetett, nem ment gyorsan. A vitakor sem hajtott ész nélkül, félre állt egy nyugodt helyen. Ott kellett volna maradnom.
- Ne okold magad! Nem biztos, hogy ő hibázott, állat is lehetett, vagy valami barom okozta. – próbált nyugtatni.
Hétkor már a reptéren volt, írtam anyámnak, nem válaszolt. Tehát nem jön. Nem érdekel, most Natalie érdekel. Látni akarom. Marcust nem értem el. A hideg futkosott rajtam amikor arra gondoltam, hogy Natalie esetleg nem élte túl. Az autó brutálisan nézett ki. Hat óra repülőút után leszálltam, a mobilom teljesen lemerült. Taxival a házhoz mentem, senki sem volt ott. A szomszéd néni azt mondta, hogy kórházban van de nem tudja melyikben. Ezzel az információval kurvára nem voltam kisegítve.
- Marcus ! Marcus száma megvan önnek? Használhatnám a telefonját?
- Persze, jöjjön csak fiatal ember. Itt ni, itt van.
A vonalas telefon mellett kikészítve ott volt a szám, beütöttem és vártam.
- Igen?
- Melyikben van? Hova menjek?
- Sean ? Te, hogy ? Medsy ...
- Igen, mond már hova menjek! – vágtam közbe.
- A központi kórház, parkkal szemben.
Megköszöntem a telefont és rohantam is ki. A taxi ott várt, lediktáltam a címet. Szinte repült, mégis olyan lassúnak éreztem. Végül odaértem, rohantam a portára, tovább irányítottak a negyedikre. A lift nem jó, így lépcső. Ezer lépcsőfok sem tántorított volna el a célomtól. Kettesével szedtem őket.
- Hol van Natalie Smith? – üvöltöttem el magam mikor az osztályra értem.
- Uram, kérem ez egy kórház.
- Csak mondja meg legyen kedves.
- Nézem, csak higgadjon le! – próbált nyugodtan kezelni. - A hatodik emeleten van. De oda nem mehet fel! – kiabált utánam.
