"Natalie Smith vagyok.
Jelenleg Londonban élek, immár három éve. Ez az eddigi leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttünk. Apám munkája miatt folyton költözünk. Megígérték, hogy az érettségit itt fejezhetem be.
Az első évem a Carlstonban nehéz vol...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Idegesen járkáltam a folyosón. Oda vissza mire végre Natalie feljött.
- Na?
- Azt hiszem megértett. - csókolt meg - Hol is tartottunk?
- A szóbában...- húztam befelé - Szóval szeretnék bocsánatot kérni.
- Nem kell, csak mond el ha ilyen van és nincs félreértés.
Ennek örömére felbontottam a pezsgőt, töltöttem a két pohárba.
- Ránk. - nyújtottam a poharat.
- Arra, hogy szeretlek! - koccintotta össze őket.
Lehúzva a pezsgőt újat töltöttem, majd így ment míg az üveg ki nem ürült. Szépen fogyott a csoki meg az eper is.
- Le zuhanyozom. - kelt fel Natalie mellőlem.
- Addig kipakolok. - mentem ki én is.
Lepakoltam mindent, megigazítottam az ágyat mikor kopogást hallottam mögülem.
- Kéne beszélnünk Sean. - Marcus állt ott.
- Oké. - intett, hogy menjünk le így hát követtem.
Sört nyomott a kezembe meg egy pálinkát.
- Tudod, hogy mindenem a lányom.
- Igen, és hidd el nem áll szándékomban bántani. Végre vissza kaptam őt az élettől. Megbecsülöm ezt.
- Valahol tudom ezt. Sajnálom ha kellemetlenséget okoztam. Csak féltem őt.
- Ti mit csináltok? - nézett ránk aggódó tekintettel az ajtóból.
- Megisszuk a pertut kislányom. - mondta mosolyogva.
Ezen én is meglepődtem. Nem számítottam rá. De örülök. Tudom, hogy ez Natalienak is sokat jelent.
- Erre nekem is innom kell. - csatlakozott.
Mindenki lehuzta a pohárba töltött italt, majd Natalie elköszönt, felment aludni.
- Akkor holnap autót veszünk. - szólt utána Marcus.
- Igen, csak ne igyatok sokat!
Bár hevesen ellenkeztünk a sokat ivás mondatára reggel négyre úgy berúgtunk, mint az albán szamár.
- Jobb ha alszunk egyet. - javasoltam.
- Ezt a kicsikét még igyuk meg. - emelte az üveget.
Igazából tényleg nem sok volt. Két kör után elfogyott. Csakhogy már öt óra volt. Csendben felverekedtem magam az emeletre. /több kevesebb sikerrel/
- Te még csak most jössz fel? - kiijesztett a bőrömből.
A konyhapultnál állt.
- Öhm...
- Gratulálok. - ezzel be is ment.
Hiába kopogtam nem jött ki. Remekül megcsináltam ismét. Vettem egy gyors hidegzuhanyt, hogy kitisztítsa kicsit a fejem. Mire vissza értem Natalie ajtaja nyitva volt. Bent viszont nem volt senki. Fogalmam sincs hova mehetett ilyenkor. Lefeküdtem de aludni nem igazán tudtam csak forgolódtam. Egy óra múlva csukódott az ajtó. Natalie jött meg.
- Hol voltál ilyenkor?
- Minden reggel futok. - mondta miközben töltött egy pohár vizet magának.
- Haragszol rám?
- Nem dehogy. Örülök ha apával dűlőre jutottatok.
- Biztos? - léptem közelebb.
- Megnyugodhatsz. - csókolt meg - Nem haragszom. Viszont most lezuhanyozom.
Bementem a szobába, vissza feküdtem. Bekapcsoltam egy filmet. Nem sokkal később Natalie is csatlakozott. Mellkasomra feküdt , simogatta a hasam. Ettől lassan elaludtam.Délben ébredtem. Eltűnt mellőlem. A szobájában sem volt. Kerestem egy aspirint a fejfájásom csillapítására majd hívtam.
- Apánál vagyok lent. - vette fel egy csengés után.
Letettem aztán már csak mentem az orrom után. Finom illatokat éreztem.
- Jó reggelt. - köszönt - Nem akartam fent zörögni ezért itt álltam neki.
- Zöröghettél volna. - karoltam át - Mi készül?
- Húsleves. A másnaposságra. Meg apa kedvence, mexikói chilisbab.
- Jól hangzik. De senki sem másnapos.
Nevetett.
- Apám egyenesen kizavart mikor fel akartam húzni a redőnyt nála.
Aspirint és kávét kért. Úgy két órája. - nézett a nem létező karórájára.
- Akkor lassan talán ki is jön.
- Fuuuh fény. - jött ki az apja.
Mi pedig egyszerre kezdtünk nevetni. Persze ő rögtön csendre intett.
- Mindjárt kész a leves és ehetünk.
- Mindig tudod mit kell mondani. - puszilta homlokon a lányát.
Míg a leves készült megteritett.
- Üljetek le. - utasított, mi pedig mint a jó gyerekek szót is fogadtunk.
A leves isteni volt, megnyugtatatta a gyomrom. A mexikói meg aztán valami fenomenális.
- Hol tanult meg így főzni?!
- Hát nem az anyjától az biztos.
Mindent elpusztítottunk.
- Elmosogatok, utána mehetünk. - kezdte el lepakolni az asztalt.
Olyan házias... Főz, mos, takarít és dolgozik. Chanel azt sem tudta mi az a muka. Nem hogy főzés meg takarítás. Mondjuk nem is úgy nevelték. Neki minden a feneke alá volt tolva. Mire gondolataimból kiszakadtam Natalie rendbe szedte az étkezőt, a konyhát. Aztán elindultunk az autószalonba. Egész úton a arcát néztem. Olyan izgatott volt. A boldogság sugárzott róla.
