"Natalie Smith vagyok.
Jelenleg Londonban élek, immár három éve. Ez az eddigi leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttünk. Apám munkája miatt folyton költözünk. Megígérték, hogy az érettségit itt fejezhetem be.
Az első évem a Carlstonban nehéz vol...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Munka után terveztem bemenni Nataliehoz. Marcus várt az épület előtt. Azt hittem a kórházba megyünk, de haza vitt.
- Nem megyünk be hozzá?!
- Nem. Most nem. - hangja semmit sem árult el.
Felmentem, közben azon gondolkodtam miért viselkedett ilyen furcsán. Többször végig mentem a folyosón, mégis csak most tűnt fel, Natalie szobájának ajtaja nyitva van. Az ajtóba lépve lestem be.
Itthon van. Belül ujjongtam örömömben, de valójában csendben álltam az ajtóban és néztem ahogy alszik.
- Nem jössz be? - szólt ahogy elindultam volna le.
- Azt hittem alszol.
- Amint meghallottam az autót felébredtem.
Elmondtam neki, hogy ide jönnek a szüleim. Látni akarják.
- Mikor?
- Ma este érkeznek. Holnap át jönnének. Az apádnak már mondtam.
Vacsora után azonnal pakolni kezdett.
- Hagyd ezt majd én elrendezem. Te csak pihenj! - kísértem a kanapéhoz.
Ellenkezett ugyan, mégis az akaratom érvényesült.
Marcus feljött elköszönni, két hétre el kell utaznia.
- Vigyázz a lányomra! - fordult felém - És ne felejtsd el amit mondtam! Ne közelítsd meg!
- Apa!
- Ez neked is szól!
El hagyta a lakást.
- Mindjárt jövök. - utána akart menni, nem hagytam.
- Semmi szükség rá, hogy veszekedj vele. - húztam vissza.
Nem akartam feszültséget, örülök, hogy a történtek után nem dobott ki. Így jobb ha meghúzom magam,
