"Natalie Smith vagyok.
Jelenleg Londonban élek, immár három éve. Ez az eddigi leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttünk. Apám munkája miatt folyton költözünk. Megígérték, hogy az érettségit itt fejezhetem be.
Az első évem a Carlstonban nehéz vol...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Zuhany után mindkettejüket kanapén fetrengős, foci nézős, sörözős helyzetben találtam. Persze a mosogatás elmaradt. Sosem tudtam elnézni így hamar megcsináltam
- Én lefekszem, holnap reggel dolgozom. Jó éjt! Ne öljétek meg egymást!
Félve hagytam ott őket, apám simán előadja a nagy megbocsájtót ... aztán képes kivesézni. Reggel Sean békésen aludt, sérülésmentesen. Egy puszit nyomtam a homlokára, mire ő az ágyba rántott. Ijedtemben felsikítottam.
- Azt hittem alszol ?!
- Felébredtem, hiányoztál. – csókolt meg – Már mész is? – kérdezte szorosan ölelve.
- Igen, busszal megyek. Hétvégén lesz egy buli, arra tartogatom az autó megmutatását.
- Bulii ? – húzta fel a szemöldökét.
- Nyilván nem iszom, de megígértem Gabynak, hogy megünnepeljük, hogy itt vagy velem. – motyogtam.
- Nélkülem ilyet ?
- Te elmész ... de majd veled is.
- Ennyit várhatok ... sőt ... nem is akarlak itt hagyni. ... Most, hogy végre itt vagy.
- Az apádnak segítségre van szüksége...
- De ez nem érdekel! – szakított félbe – Veled akarok lenni, nem fogok haza menni!
- Jó jó, ezt délután megbeszéljük. Most tényleg mennem kell. – gyors puszit nyomtam az ajkaira majd futólépésben indultam dolgozni.
A napot egyedül vittem, délutánra Gaby jött, aki azonnal faggatni kezdett Seanről. Nagy vonalakban elmondtam a helyzetet. Örül a boldogságomnak.
- A hétvégi buli áll még?! – kiabált utánam.
Megerősítettem /huszadjára is/, hogy igen áll aztán felszálltam a buszra. Alig vártam, hogy haza érjek és Sean karjaiba vethessem magam. Apa az udvaron főzött, bográcsban, tehát hal lesz.
- Szia, Sean? – öleltem át.
- Fent vár valami.- mondta mindezt olyan lassan, azt hittem sosem ér a végére.
Felrohantam, a konyhapulton ott volt egy boríték. Ez rossz jel! Kurva rossz!
🔸🔸🔸
Felrohantam és magamhoz vettem a borítékot. Félve bontottam fel, minden rossz megfordult a fejemben, számtalan formában lezajlott előttem, hogy ebben a levélben szakít. Mégis elveszi azt a lányt, direkt hitette el, hogy tök klassz minden és levélben akart bosszút állni amiért akkor én is úgy köszöntem el. Majd miután elolvastam, ostoroztam magam, hogy hogy lehetek ilyen hülye, nem bízom benne. Próbáltam hívni, de nem volt kapcsolható. Biztosan gépen van. Míg apa lent a halat főzte, én csináltam hozzá tésztát.
- Te ?? Tésztán vezeted a feszültséget avagy tényleg nyugodt vagy?! – lépett be.
- Nem vagyok feszült, de nyugodt sem vagyok. Aggódom az anyukájáért.
- Ez természetes, de biztosan minden rendben lesz. – puszit adott a homlokomra, azzal a büszke vagyok rád nézéssel.
Gaby hívott, hogy lenne e kedvem este elmenni valahova...végülis miért ne?! Ki kell kapcsolnom, különben egész nap a telefont szorongatnám, hogy mikor hív már. Úgy döntöttem kocsival megyek, apa a lelkemre kötötte, hogy nehogy inni merjek! De nem is szándékoztam. A Femma előtt találkoztunk. Pont van ott parkoló, így klasszul eltudtam tervezni a megérkezésem. Hely is volt, klappol minden. A sötét üvegen át nem látott. Leesett az álla amikor kiszáltam.
- Basszus! Nem is mondtad? Kocsid van? – ugrált örömében.
- Van van! Néhány napja. Hatásos bemutatót akartam. – nevettem az örömködésén.
- Seant nem hoztad? – kukucskált az üvegen át.
- Sean elment haza, az anyukája beteg, kórházban van. Egyenlőre ennyit tudok. – magyaráztam.
Kicsit el is ment a kedvem, de Gaby unszolására csak bementem. Míg ő hajtotta a koktélokat én narancslevet szürcsöltem. Hajnal kettőig bírtam.
- Nem bírom, egy életre megutáltam a narancslevet, menjünk!
- Nee még ne! Nézd azt a pasit, engem akar, látom!
Feltűnően nézett minket, egész este. Nem igazán tudtam hova tenni, egyáltalán nem volt ismerős.
- Holnap dolgozom, tényleg mennem kell.
- Akkor majd beszélünk, menj, én még maradok!
Nem szívesen hagytam magára, de kénytelen voltam, apa is biztosan aggódik már, hisz azt mondtam nem maradok sokáig. Kikerülve a város éjszakai forgalmát egy hosszabb, kanyargósabb úton indultam. Fura volt a kocsi, idefelé nem éreztem. Nem volt fékem, nem tudtam lassítani, az autómagnó össze vissza váltott, gyorsultam pedig nem nyomtam a gázt. Nem tudtam kontrollálni, az első kanyar után a kormány nem fordult vissza egyre gyorsabban mentem, nem tudtam irányítani, egyenesen az árok felé mentem. Nem tudtam kivédeni, rángattam a kormányt de az nem fordult. Lesodródva elkaptam egy fát ami vissza dobott az útra, pörgött az úton majd belső betonfalnak csapódtam.
